Rézgróf
családregény
Rézgróf Mannheimben, iratai elvesznek, minden jóval tartják, útlevél és papírok nélkül jön haza, a határőröktől kér kávét. Nincs. Hazaérkezett, innen tudja meg.
Rézgróf eltűnt.
A nyáron piros leviscuccokban, kezében cólásüveget szorongató Rézgróf eltűnt a főtérről. Eltűnt a szabadstrandokról is, ahol még a nyáron, pókhasát kidüllesztve tette meg ajánlatait tizenkétéves roma lányoknak, hogy megtanítja őket végre csókolózni. Tehette, alig múlt ötvenéves. Vállig érő, satnya, ritkás szőke haja akkor még vidáman lebegett. Szájából soha nem hiányzott a folytonégő, legolcsóbb, ám legrosszabb minőségű szivarka. Előző házvezetőnője, egy madárcsontú hölgy volt. Többen látták őket kettesben, egymásba kapaszkodva jártak, Rézgrófon akkor már gyógycipő volt, a hölgy pedig támolygott a soványságtól. Májcirózis végzett vele, mint a legtöbb alkoholistával, akit nem az infarktus visz el. Nagy tervei voltak, vállalkozni akart, bankkölcsönökben gondolkodott, gyámját hibáztatta, hogy nem hagyja meggazdagodni. Betegségtudat nélkül élő skizofrén volt, hol megalomán, hol üldözéses rohamokkal. Környezetét gyakran hozta frászba, amikor azt kérte, hogy adják be neki a fájdalomcsillapításhoz használatos végbélkúpot, noha csillogó szemekkel beszélt a morfiumról, azt csak a kórházban kapott, amikor a törött gerincével műtötték. Aztán a kórházból hazacuccolt, rendkívül jutányos alapon-ahogy mesélte-hozzájutott egy plazmatévéhez, amit két hónap után már egyáltalán nem nézett, mert a roppant gyakorlatias üzletember felismerte, hogy nagyon költséges az áramfogyasztása. Volt egy kertje is, házzal együtt a város szélén. Roppant elhanyagolt ház volt, de volt egy kertje, ahonnan, ha az ember kidobálta volna a szemétdombot, mely törött kanapékból, elrozsdásodott mosógépekből és tévévázakból állt, szóval, ha az ember a javát kidobálta, a másik felét meg felégette, akkor egy kiskert nem is tűnt elérhetetlennek. Lombrágó nevű barátja föl is ajánlotta magát, hogy egy nagyszobányi méretű konyhakertet létre is hoz. Rézgróf felmérte a lehetőségeket és adott egy kulcsot a kerthez. A lakáshoz nem, mert ahhoz, mint mondta, neki sincs kulcsa. Lombrágó gondolatban már berendezkedett. Látta a borsó zöldjét, a répa vörösét, a retek fehérségét, egy nyugágyat, ahol nyugodtan napozhat, előbb fél óra alatt megkapálja a kertet, aztán locsol egy kicsit, vett egy nyugágyat és elképzelte, ahogy a jó levegőn, mellette heverő vizslája szuszogása közben, újra elolvassa végre a Háború és békét. A vetőmagokat megvette, szerszámokat kunyerált, készülődött, fontolgatta, hogy melyik ócska cipőjét fogja be ásáshoz, amikor Rézgróf bejelentette, már az első palánták elültetése után, amikor már a zöldborsó is kihajtott, hogy a kertészkedés lefújva, kiadta a lakást egy roma családnak, azok meg nem szeretnék, ha a kertjükben egy idegen lófrálna. Lombrágó dühösen visszavonulót fújt. A történetnek koránt sincs vége. Az albérlők egy huncut vasat sem fizetek, nemhogy a hatvanezer foglalót, amiben megegyeztek, ám a gázkonvektorokat leszerelve, ipari méretű kosz és szennyhulladékot és üres üvegeket maguk után hagyva, szőrén-szálán eltűntek. Ekkor megint visszakerült Lombrágó kezébe az áhított kertkulcs, de a boldog várakozást a bejutás lehetetlensége nosztalgikus távlatokba helyezte. Lombrágó, amikor a kocsmában idáig jutott, fejét a söröskorsóba hajtotta, amiben talán az elveszett gazság Maxwell-démonját kereste, fölnézett és azt mondta, hogy a bejárati ajtót elbarikádozták. Szigszalaggal gondosan rögzített hatalmas tacepao fogadta hullámpapírból, melyen egy jogilag tekervényes, ám annál határozottabb szöveg állt- a barna kartonon vastag piros filctollal , miszerint a szomszédok érdekében senki nem léphet be a lakásba, a kertbe sem, ha ez mégis megtörténik, akkor kihívják a rendőröket, s azt is hozzátették, hogy magát Rézgrófot sem látják szívesen, illetve csak akkor léphet be saját házába, ha vele van a gyámja. Lombrágó ekkor tudta meg, hogy mit érezhetett Napóleon Austerlitznél.
Ekkor váratlanul, ha ezt a szót nem a közmegegyezés értelmében használjuk, egymástól teljesen függetlenül meghalt Rézgróf apja gyomorrákban, édesanyja pedig hasnyálmirigyrákban. Apja tulajdonképpen öngyilkos lett, de mielőtt kirúgta volna maga alól a széket, gondosan szíven szúrta magát, mert biztosra akart menni. Későn felismert, elrákosodott gyomorfekélye okozta a vesztét, s a kisvárosban ,ahol orvosként dolgozott, s az egészség megszállott apostolaként tartották nyilván, nagyon fel kellett kötnie a gatyát annak a fiatal patológusnak, aki megmondta az apjának a halálos diagnózist, mert apja úgy élt az utolsó húsz évben, hogy erőteljesen készült a nyugdíjaztatása után rá váró békés, szelíd harminc évre. Nyelvkönyveket vett, magolt, szótárazott, még egyszer be akarta járni Európát, mint fiatalkorában, de most már ráérősen, lassan bandukolva a megszámlálhatatlan trattoria közt Velencében, ifjúkora szent városában. Valaha katonaorvos volt. Nem a József Attilai költészeten iskolázódva hajtogatta, pedig előtte, hogy legbiztosabb a vonat alá feküdni. Mégsem ezt tette. Viszont látta azt a fiatalembert, aki egy vidéki vasútállomáson akart szerelmi bánatában végezni magával. Az ötlet voltaképp, ha pusztán a kiindulópontját nézzük, nem tűnt előnytelennek. Szerzett valahonnan egy három méteres rézkábelt, egy féltéglát rákötött, és földobta a vasúti magasfeszültségi távvezetékre. Eddig ment is minden, mint a karikacsapás. Az azonban nem volt bekombinálva, hogy a jószerével műanyagból készült dzsekije ráég, beleolvad a bőrébe, és az azonnali, megváltó halál helyett még háromhetes haldoklás vár rá, szénné égetten, jégágyon, a helyi kórházban.
Rézgróf a kezét fogta a kórházban édesanyja haláltusája közben. Az irtózatos fájdalomról azok a vércseppek árulkodtak, amelyeket Rézgróf a kórházfehér paplanon látott. Anyja nyilván, haláltusája közben, fölszaggatta bőrét körmeivel. A jelenetet a szintén a halálukra váró roma nők csöndeskén, de némi izgalommal nézték végig. Rézgróf anyját, aki valaha egy nagy vidéki kórház kórházvezetője volt, nem kerítették el a haldokláshoz szükséges paravánnal. Édesanyja hörgött. Két dolgot hajtogatott. Az egyik mondatában Istent kérte, hogy szabadítsa meg a szenvedéstől, a másikban eszelősen hajtogatta, hogy kezd kihűlni. Rézfróf a hibbantak automatizmusával hajtogatta, hogy nincs semmi baj, s közben meghökkenve észlelte, hogy ez igaz, valóban, a haldokló hőmérséklete, a keze, tényleg egyre hidegebb lesz. Amikor a szem felakadt Rézgróf eszelősen hazarohant a kórházból, tulajdonképpen nem akart tudomást venni anyja haláláról. Velőtrázó berúgás következett. Amit követett a másik, a harmadik. Egyedül volt, munkanélküliként panellakásában. Nem evett, nem mosdott, ivott és cigarettázott. Nem vett tudomást a környezetéről. Arra ügyelt, hogy a környéken, nappal, ilyen állapotban ne lássák, amikor elfogyott a kannásbor, meg a sodornivaló olcsó kapadohány, akkor éjjel bepakolta az üres üvegeket egy hátizsákba és elment a lakótelep legtávolabbi éjjel-nappal nyitva tartó boltjába és elkérte, megvette a következő bor és dohányadagot. A lakás bűzlött az olcsó alkohol, a mosdatlanság, és kapadohány, és a rettenetes szorongás szagától.
Édesanyja halálát megelőzően ismerte meg Rézfróf, szíve hölgyét, Kis Enikőt. A karcsú, de faros, reprezentatív, szőke hölgy, -Kis Enikő-hölgy a megyeházára felsiető Rézgrófot a lépcsőn szólította meg egy konvencionális „sziá” -val. Rézgróf ezen úgy megütődött, hogy döbbenetében megkérdezte, hogy „honnan ismerjük egymást?”. Mire a hölgy átnyújtott egy névjegyet neki, s mosolyogva közölte, hogy „innen”.
Még aznap randevúztak. A cigarettafüsttől és az alkoholtól irtózó Enikő jókat nyakalgatott a vendégváró olasz likőrborból, meg Rézgróf gondosan félretett Davidoff szivarjai sem köhögtették meg. Szó szót követett, az este Enikő lakásában végződött. Ez volt az első éjszaka, amit Rézgróf nem az édesanyjával töltött, azóta, hogy menthetetlen hasnyálmirigyrákot állapítottak meg nála.
Enikő abban a pillanatban toppant be Rézgróf életébe, amikor reggel hazamentek. Akkor anyja arra kérte- az átható pisiszagban-hogy adja oda neki a feje fölött lévő polcon levő tablettás dobozt. Csak később értette meg, hogy az irtózatos fájdalomtól és gyengeségtől-jó, ha harmincöt kilós lett, már akkor a szerencsétlen- egész éjszaka, a fiát is nélkülözve, nem tudta a karját harminc centire felemelni.
Enikő átvette sclagfertig módon az irányítást. Gondosan ellopta az utolsó fillérig a temetésre félretett pénzt, míg Rézgróf a másik szobában, édesanyja pulóverében, hogy legalább a szagát érezze, a tehetetlen sírógörcs gyötrelmében fetrengett, s egy laza mozdulattal meg is váltotta vonatjegyét Olaszországba, ahol a napfényes Itália, mint sztriptízgörlt kívánta alkalmazni az elkövetkezendő napfényes hónapokban.
Elsősorban kijózanodni volt nehéz. Amikor az ismerősök telefonjai egyre sűrűbben csengtek, s egyre sűrűbbek lettek a kérdések, hogy mikor is lesz a temetés, lábra kellett állnia Rézgrófnak, ha nem akarta, hogy édesanyja földi maradványait meszesgödörbe hányják. Ugyan azt sokan megkérdezték, hogy mikor lesz a temetés, azt a kérdést viszont senki nem tette fel, hogy miből,
Rézgróf épp egy magánrádió piárjával foglalkozott, javadalma négyezer forint volt, amihez hozzá sem tudott jutni, mert a kasszát kezelő főkönyvelőnő épp vált, folyamatosan sakálrészeg volt, be sem járt, nemhogy ki tudta volna nyitni a pénzes kazettát. A temetés első fázisa az volt, hogy visszamenjen a kórházba és intézkedjen a boncolásról. Augusztus közepe lehetett, Rézgróf rég volt szabadlevegőn, a kórházba tartó buszon megrekedt a levegő és a heteket átpiáló Rézgróf úgy izzadt, mintha vödörrel öntötték volna le. Amikor átvette édesanyja holmiját, akkor közölték vele, hogy már másodszorra jár itt. Első alkalommal azonban el sem akarta hinni a halált, elrohant. Pánikroham volt, melynek a jelentése az volt, hogy nem akarja tudomásul venni a halált. A nővérkék furcsálkodtak egy kicsit, és odaadták Rézgrófnak, ami jár. Egy csorba műfogsort, egy férfiborotvát és a halotti anyakönyvi kivonatot.
Ez természetesen újra költséget jelentett, mert közben az elhunytat „hűteni” kellett. Pénzre volt kilátás, mert nővére élt Mannheiben, ott praktizált. Proctológus volt, ami valami olyasmit jelenthet a medicinában, mintha a férfiaknak nőgyógyászuk lenne, bár ez egy kissé félrevezető. A szintén alkoholista, ám a kokainnal is sűrűn kacérkodó medikusnő segített Rézgróf segítségére és elküldte a temetés árának a felét egy akkor még Magyarországon bankfiókkal nem rendelkező bankhoz, a Hypo Bankhoz. Újabb gyötrelmes kálvária kezdődött. Meg kellett egyezni a magyar Külkereskedelmi Bankkal, hogy átveszi a szállítmányt, mindez utánajárásba, idegeskedésbe került. Telt az idő irgalmatlanul. Aztán elkövetkezett a temetés napja. Nővére úgy nézett ki, hogy Rézgróf keresztanyja azt hitte, hogy ő a még élő unokatestvér nagymamája. Totál roncs volt, de fensőséggel beszélt öccsével, akit lenézett mélységesen. Tudatára is adta, hogy a testvéri viszonyt is beszüntetendőnek tartja közös szüleik halála után.
Teltek-múltak a hónapok. Rézgróf mentőkötelet kapott a megyeházán, ahol titkári munkakört töltött be. Kis híján egy darabig fontos embernek érezhette magát, kocsi jött reggel érte és, az elegáns Opel vitte be a megyeházára. Noha később a megyei főjegyző mondta Rézgrófról, hogy minden idők legjobb titkára volt a megyeházán, de odalett a stallum. Éppen Édesanyja halálának évfordulója volt, amikor közvetlen főnöke poharazni hívta. Főnöke politikus volt és minden poharazást egyben szavazatszerző színészi alakításnak fogott fel. A halál első évfordulóján ehhez a mulatsághoz Rézgrófnak nem volt kedve. Főnöke foghegyről odavetette neki, hogy „nincs többé szükségem rád.” A titkári munkakört ilyen hangnemben és légkörben folytatni nem lehetett. Utána még kiadott a főnöke egy ukázt, miszerint Rézgrófot nem lehet a megyében semmire alkalmazni, de Rézgróf időnként kórházba vonult, segélyekből élt, de éhen nem halt. Rézgróf kóborolni kezdett Európában. Rájött, hogy stoppal eljuthat akár Londonban is. Életével többé senkinek számot adnia nem kellett, elindult azon az úton, hogy professzionális csavargóvá képezze magát. Mestere volt a karitatív és egyházi ingyenkonyhák felkutatásának, kis térképén bejelölte a helyeket, ahol ki tudta mosni holmiját, hol az, ahol az ebéd jó ugyan de mellé a kávét már ki kell fizetni. Egyformán otthonosan mozgott Brüsszel, London, Párizs menhelyein. Néhol még ismerősökre is talált. Aztán egy télen Kölnben olyan homloküreg- gyulladást kapott, hogy nem tudta a fejét felemelni, mert úgy érezte, szétrobban a takonytól. Ekkor érezte, hogy ezt tovább nem folytathatja. Elindult hazafelé. Kora tavasz lett, mire hazatért. Elsősorban fizikailag igyekezett magát rendbe hozni. Ennek már az első jelei is kedvezőek voltak. Eltűnt a pocak, kiegyenesedett a tartás, s a régi fizikum egy része kezdett egészen szépen plasztikusan kirajzolódni. Ekkor határozta el, hogy küld magáról egy fényképet a nővérének. A képe egy napbarnított, izmos, mosolygó fiatalembert mutatott, olyat, aki nem a söröskorsók markolásában szerezte izmai szálkásságát. Valami megmozdult a nővéri szívben, mert Rézgróf legnagyobb csodálkozására meghívta magához a nyárra, egy kéthetes vakációra. Ezt akarta a legkevésbé. Újra tehernek éreznie magát nővére nyakán. Mivel közben megint dolga akadt Európában, most már a nővére kérlelte, hogy álljon meg Kölnben, odamegy kocsival, legalább a vonatablakból látni akarja egy percig. Rézgróf azt sem akarta, hogy testvére hajnalban végigszelje Németországot, hogy egy hideg, szeles percet tölthessenek a peronon, ezért azt javasolta, hogy akkor már inkább tényleg kimegy nővéréhez a nyáron. S ebben maradtak. Rézgróf átmenetileg megürült lakását nagyvonalúan mindig odaadta barátainak. Így került Rézgróf lakásba Pisti, a skizofrén matematikus. Ha otthon volt mégis, vagy aludtak a skizofrénia ellenes gyógyszerektől napi huszonnégy órát, vagy tojásos tésztát ettek hitelben. S közben maguk által kitalált társasjátékokkal szórakoztatták magukat. A villanyboylert soha ki nem kapcsoló, de feltehetően jóhiszemű, de nem jó szemű
( jó hiszemű ?) Pista a villanyóra havonta soros bediktálásánál nem vette észre az első számjegyet. Ezt valóban takarta egy, korábbról való festés közben ejtett mészcsík. A különbözet, amit az áramszolgáltató egy év után követelt meghaladta a 100 ezer forintot. Rézgróf pánikba esett és újból elhagyta Magyarországot. Franciaország felé került, de Torino felől közelítette meg. Szerette ezt a hatszög alakú országot, amelyben nincs olyan város, mely ötszáz kilométernél messzebbre lenne a tengerpartjától. Rézgróf rák csillagjegyben született, és szeretett fiatalabb korában a vízparton heverészni a kánikulában. Nemcsak az ország formáját szerette, de azt is szerette benne, hogy szinte mindenütt természetes határai vannak. Hiszen délnyugaton ott vannak a Pireneusok, délkeleten az Alpok, Svájctól a Jura keríti el, majd a Rajna jön. Az északkeleti határok nem voltak mindig ilyen zártak, s Rézgróf tudta, hogy Franciaországot e felől mindig veszély fenyegette, mindig ezeken az utakon érkeztek az idegen ország hódítói. Egy barátjával találkozott ott, aki munkásőrből képezte ki magát hivatásos csavargóvá. Illetve ez nem egészen pontos, mert Zsolt előbb csellós volt a brandenburgi zenekarban. Sör sört követett. Ez nem is lett volna baj, hiszen a város ünnepei jó alkalmat teremtettek a koccintásra, s folyt a pezsgő bőven. Igen, de Zsolt a próbák után egyedül is ivott, majd partnert keresett, s aki keres, az talál. Életereje elpusztíthatatlannak tűnt, ahogy ez az alkoholistáknál az első fázisban lenni szokott. Elvitte Rézgrófot egy barátjához, Strassbourg és Nizza közt egy kis faluba, ahol a Jászságból származó Fabó Tamás élt, aki filozófia szakot végzett Pesten az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, még párttag is lett, hogy a pécsi egyetemre felvegyék a filozófiai szakra tanársegédnek, de az alkohol, és a magyarországi, alulról jövő kezdeményezések nála is erősen kilendítették az ingát. Rézgróf igen meghökkent, amikor a picardiai mintára épített, fából készült bungaló ajtaját, a csöngőszóra egy félrészeg, de annál jobban viháncoló csimpánz nyitotta ki, mely csimpánz az Ekopek nevet viselte, s ha teljesen berúgott, akkor minden nőnek nekiesett, hogy lehúzhassa róluk a bugyit. Lényegében egyébként, mint komornyiknak ez is volt a ház körüli munkaköre. Néhol túlteljesített-mondta Tamás és töltött a normandiai almaborból. A feljelentéseket aztán Ekopek mancsjegyével ellenjegyezve küldte meg a területi ügyészségre. Némely kisasszony azonban műfelháborodása alatt őszinte és igazi, természetes hálát érzett a gáláns Ekopek közeledésére.
Zsolt kezdte kinőni a fizetési keretet. Már nem telt albérletre, ezért az első időben megengedték neki, hogy a brandenburgi színház öltözőszobáinak egyikében aludjon. Ám sokszor otthagyta gyatrán kimosott alsóneműjét a konvektoron és a szeriőz direktriszek nem győztek sikongatni, másrészt a kibélelt munkakörrel rendelkező törzstagok kezdtek a színházi büfében panaszkodni, hogy túl hamar elfogy a sminkkészlet mögé rejtett dugipiájuk, és néhány hónapon belül a brandenburgi színház fantomja az utcára került. Gyakorolni kezdett: egy társa a truppban négy évig gyakorolt azon, hogy az állára állított biliárddákóra földobott egy golyót. Amikor az egyensúlyba került, jöhetett a másik, s a mutatvány végén már négy biliárdgolyó állt a dákó tetején.
Az impresszárió azt mondta neki, hogy túl gyorsan csinálja, így túl könnyűnek látszik. Előbb told el párszor, aztán csináld meg.
A bűvész csak nevetett és azt válaszolta:
” Még nem tudom annyira, hogy eltoljam.”
Aztán Zsolt másba fogott. Ő ugyanis csak eltolni tudott.
A zene a dallam, a világ a szöveg, utánozta Arthur Schopenhauert, amikor cisz-mollban megreszketett a keze, mielőtt az ütősök beléptek volna, ami ritkán kerülte el a karvezető figyelmét. Egy zenekari próbán láthatóvá vált a puszta retorika és a tartalmak transzpolálásának különbsége. A legenda szerint a karmester Sergiu Celichidache Brahms 4. szimfóniájának hosszú tételében egy meleg, nyugodtan folyó hangzáson dolgozott a vonósokkal. E csodálatos ütemekhez a zenészeknek alig van szükségük külön motivációkra vezetőjüktől, a karmestertől, olyan szívhez szólóan nyilvánul itt meg a zene szépsége és méltósága. E futam folyamának közepén azonban Zsolt hirtelen félbeszakította a próbát. Zord arckifejezéssel, mord hangnemben förmedt rá a zenekarra:” Játsszanak ellazulva! Kérem, teljesen lazán!” A vonósok elkékültek, volt, akit a kottatartója fogott meg, úgy megszédült, volt, aki nem hallott a fülének és a szomszédját rángatta, elállt a lélegzet, amikor az egész zenekar harsány hahotába fogott.
Lotharingia kapcsán Zsoltnak új écája támadt. Egy darabig bírta a pezsgőzést a bemutató után az ünneplő zenekarral, de amikor az utolsó is elhagyta a szeparét, Zsolt még mindig ottmaradt, feje félrecsúszván, aludt, egy karosszékben a hajnali záróráig, amikor is átvette magát a hajnalban nyitó mészárszékek környéki csapszékekbe és két-három sör után még mindig tudott egy-két órát aludni. Melléfogásai azonban a zenekarban min nyilvánvalóbbakká váltak. Egy ízben a színi-direktor hívatta be egy négyszemközti beszélgetésre, amely után Zsolt falfehéren jött ki, de ujjai már nyúltak a belső zsebben tartott laposüveg felé-. „Jó a skizofrénnek, mert soha nincs egyedül” -mondta a folyosón és hetykén dalra fakadt:
„ Jack Jonest ismerik errefelé,
mégsem látod a piactéren őt,
Nem volt nekem semmi bajom, de nem ám,
Az ágrólszakadt Jackkel azelőtt,.
De amióta azt a rakás pénzt örökölte,
Mondhatom, nagyon megváltozott,
Úgy bánik a volt haverokkal,
Hogy fáj a szívem és utálkozok.
A Telegraphe-ot olvassa vasárnap,
Valaha a Star volt a lapunk.
Amióta feltört ez a Jack Jones,
Becsszóra, azt sem tudjuk, hogy hol lakunk.”
(Charlie Chaplin dala)
Ha valóban igaz, hogy a filozófia honvágy, mint ahogy dr. Novalis állította volt, akkor Zsolt már semmilyen értelemben nem lakott sehol, mint ahogy a holtak sírjának sincs már helyrajzi száma. De ötlete még akadt. Rájött, hogy a „száraz” Champagne a pezsgő, a habzóbor és nem utolsósorban La Fontaine, és Victor Hugo szülőhazája. Egy hatvan kilométeres félkörív az egész. Porosak az utak, és sovány a föld. „Két frankot megér, ha van rajta nyúl is” -mondja az ősi tréfa. Ám a talaj krétakő, s barlangjai pezsgőspalackok milliárdjait őrzik. A csodálatos katedrálissal büszkélkedő Reims, a koronázóváros, az egykori gall székhely lett Zsolt kalandtúrájának következő állomása. Oda ment, ahol egy megyét Calvados-nak hívnak.(Székhelye Caen) és itt az Anjou név egy valójában ősi tartományt jelent. Itt mondta el a francia forradalom első kommunistája beszédét, amiben a vezérszólamot az játszotta, hogy a gazdag ember, a „ mauvais riche” sosem lehet őszinte republikánus, és hogy a polgári forradalom, amely nem törli el a vagyonkülönbségeket, előbb-utóbb zsarnoksággá fajul, mert amíg vannak gazdagok, azok mindig más emberfajtának tekintik magukat. Az igazi republikánusnak nem kell egyéb, mint csak vas, kenyér és 40 ecu jövedelem. Mivel Zsolt maga is úgy érezhette, hogy a tulajdon lopás, egyet kellett értenie Fouché polgártárs véleményével, akiből később Otranto hercege lett, s egy életen keresztül hallhatta vissza a forradalom alatt tartott, Robespierr-t is túlszárnyaló gondolatait.
„Alkalmazkodási képtelenség”, ez állt Zsolt kórházi zárójelentésében, ahová egy három napig tartó ivászat juttatta. Barátját látogatta meg, aki eltörte a gerincét, és most otthon dekkolt, válóperére várva. Miután az összes whiskyt megitták, a hózivatarban Zsolt elindult a busza felé. A régi barát csak Johny Walker félét tartott, amiről Zsolt fölmondta a leckét.
1997-ben a világ első 10 whiskyje közé tartozott és évente 7,9 millió hordóval adtak el belőle. A világban minden két másodpercben megvesznek egy üveg Johnie Walker whiskyt-és ebben még nincs benne a Super Premium kevertfajta.
A könnyed gabona, a vajas tejszín és a tőzeg csodálatos keveréke. Füstös és fűszeres ereje és a maláta akkor kap erőre, amikor már a poharat már kellően felmelegítette kezünk, s ekkor meglepően mézes és enyhe almaszagot áraszt. Íze teljes, olajos test. Csodás tőzeges réteg. A kettő egymásra épülése igazán nemes itallá emeli, miközben egyfolytában érezzük a gabona csendes, éppen csak jelen lévő áramlását. A maláta ellentámadása egyszerűen mesés. Utóízében rengeteg gabona, mellette kellemes vanília és tejcsokoládé. Karakteres italában izgalmas ízt kapunk, szánkat egyfajtában bombázza az ízkombináció. Lenyűgöző és csodálatos ital. Pillangóhoz hasonló whisky, a gyönyörű illatok kecsesen keringenek az orrunk körül, majd leszállnak, de csak azért, hogy ismét szárnyra keljenek. Áldásos élményben részesít bennünket, soha nincs vége, a mazsola, a sherry úgy simogatja szánkat, mintha szatén lenne. A legvégén étcsokoládé fejezi ki a folyékony arany odüsszeiáját. Karizmatikus de luxe ital, a whiskyk Mount Everestje -mondta magában, és itt elájult. Másnap egy kórházban ébredt bepelenkázva és döbbenten fedezte fel, hogy a pszichiátriai osztályon az kezelőorvos, aki pozanon játszik és a második sorban ül. A rettegés csak fokozódott benne, amikor az ismerős orvos barátságosan kezet rázott vele, és megkérdezte tőle, hogy Zsolt akarja-e, hogy egy elvonókúrával segítsenek Zsolt alkoholproblémáin.
Ugyan mihez alkalmazkodjak még ennék is jobban? -gondolkodott el Zsolt magában-zárójelentését forgatva- miközben a Magyarországon a létminimum alatt élők több milliós táborára gondolt és emelt fővel próbált meg, komoly émelygés közben a kórházból távozni. Csellójátékán azonban az epizód kitörölhetetlen foltot hagyott. Egy nagyzenekar mindenképp a homogenitás jelképe a hangzásvilágban. Valamennyi szereplő elfoglalja a helyét, amit a partitúra a számára kijelöl, és pontosan azt játssza hangszerén, amit a kotta a számára előír, a karvezető instrukcióival. Itt bajosan fordulhat elő, hogy valaki improvizálni kezd és a „Part felé tartunk, Szőr” helyett azt mondja, hogy Part felé szartunk, Tőr”
Egy komolyzenei darabban a hangszercsoportok játékosan együttműködnek. Nem fordulhat elő, hogy egy férfi, meggyöngült tesztoszteron szinttel egy Máté passio közben dixiland-be menjen át, s az elsőhegedűs sem improvizálhat olyan dallamot, amit a próbán még nem adott elő. Attól sem kell félni, hogy hangverseny közben a karmester lejön az emelvényről és kiveszi a blocflőtét egy zenész kezéből és bemutatja, hogyan képzeli ő a dallamot. A legutóbbi próbán azonban a karmester Zsoltnak egy igényes futam közben más ujjtartást javasolt, ami egyrészt egy tabu megsértése a karmester részéről, mert az ujjtartás egy rendkívül intim, személyes dolog, másfelől azonban fel kellett valamivel hívnia Zsolt figyelmét arra, hogy lélektelenül játszik, ami már gyalázatosan igaz is volt. Ekkor határozta el magában Zsolt, hogy a kiút Reims lesz. A Comédie Francais hamisított ajánlólevelével kelt útnak. Úgy érezte magát, mint egy szerzetes, akit Dom Perignon néven ismernek a hívők, akiknek ministrál. Hisz csak abból a borból lesz pezsgő, amelynek második forrása magában a palackban megy véghez. Vonzotta az a tudat is, hogy a catalaunumi mezők fölött jár, ahol Attila hunjai harcoltak, s a közeli Baccones falu lakói ma is a hunok ivadékainak mondják magukat. Zsolt Párizsból utazott oda, egy és háromnegyed óra volt az út. Kedves vidék volt ez Zsoltnak, hiszen itt fordulhatott elő, hogy egy Rómából jött császári rendelet révén kitépették a galliai szőlőtőkéket. Nem az itáliai borok előtt akarták az utat kikövezni, hanem a légiósok részegedtek le túlságosan sűrűn Champagne boraitól, és nem őrizték kellő figyelemmel az Impérium falait. Zsolt még ennél is tovább ment. A frankok apostola, egyben Reims püspöke, Sant Remig, a borral művelt csodákat, s a legendárium szerint Chlodvig királynak, aki épp Alarik gót királlyal szállt harcba, a szent püspök egy borral teli edényt adott át, hogy addig harcoljon, míg abból maga és tisztjei bort ihatnak. A király egyre ivott, tisztjei is meg-meghúzták a csodálatos edényt. Mégsem lett üres, míg meg nem verték a barbárokat. Fogadkozott erősen, hogy ő sem mond csődöt abban a városban, ahol az orelans-i Szűz kiharcolta, hogy VII. Károlyt királlyá koronázzák a katedrálisban. Abban a városban ahol május hetedikén, 1945.-ben kapituláltak a Wermacht tábornokai, rám csak szerencsét hozhat-gondolta, tűnődve magában.
A Gambetta utcába tartott, ahhoz a lerobbant házhoz sietett, ami szemben állt Colbert szobrával. A rozzant épület, még rozzantabb pajtájával képezte Zsolt jövendő szerencséjének fundamentumát. A próbák alatt Zsolt hónapokig csiszolta ötletét. Kifundálta, hogy a rozzant szálloda némi ráfordítással rentábilissé tehető, persze rengeteg szorgalom és szerencse kell hozzá. A bank alkalmazottjait várta, akik helyszíni szemlét tartottak. Számbavették a szobákat, s mindazt, amit a második világháború épen hagyott belőle. Hümmögtek és pusmogtak, majd közölték Zsolttal, hogy írásban fognak ráválaszolni.
Az ezt követő hetek euforikus alkoholmámorban telt el. Úgy tűnt Zsolt még nem jár a vízen, de már szorgalmasan gyakorol. Mohón csapott le a banki pecséttel jelzett levélre. Kissé körülményesen azt tartalmazta a levél, hogy Zsolt számításai igenis a földön járnak, az üzletben a bank is lát perspektívát, és még kölcsönt is ad rá. Zsolt föl-föl ugrált a csillárig. Örömében. Sajnos a levél azt is tartalmazta, hogy Zsoltnak készpénzben a beruházás harminc százalékát fel kell mutatnia. Ez is irtózatos summa volt, de Zsolt a bank levelével a háta mögött valóságos óriásnak hitte magát, egy Henry Fordnak, David Rockefellernek, és elindult a bank levelével kölcsönt kéregetnie. Mindenki adott. Ki sokat, ki kevesebbet.A legtöbbet Zsolt főnöke a zenekarban, igaz a legnagyobb kamattal. Két hónap alatt Zsolt megszerezte a pénzt. Rohant a bankba és izgatottan hadonászva kérte, hogy beszélhessen az ügyét kézbentartókkal.
A cvikkeres, kimért férfi hellyel kínálta Zsoltot és kérés nélkül is hoztak neki egy Perrier ásványvizet. Zsolt boldogan mutatta fel a pénzt.
A bank alkalmazottja kiállította az összeget Zsolt számára. Ő kiugrott az utcára és rohant a kocsmába elújságolni a szerencséjét. Lóhalálában csomagolt össze és rohant Reimsbe, hogy a szálloda örököseitől megvegye a szállodát. Szemei ragyogtak, Reimsben a föld fölött lebegett. A város is kivirult, a virágok soha nem látott színben csillogtak, és Zsolt úgy érezte magát, mint Mózes a Hóreb-hegyen. A szálloda örökösei azonban fagyosan fogadták. Felhívták figyelmét. Hogy nem adott foglalót, őket semmilyen felelősség nem terheli, s a szállodát eladták.
-Kinek? -kérdezte Zsolt.
-Hát a banknak, vonogatták vállukat az örökösök.
Zsolt ott állt a kezében egy halom pénzzel. De egy adósságheggyel a vállain, s nem volt a kezében olyan vállalkozás, ami kitermelhette volna a bank törlesztő-részleteit, nem beszélve az ismerősöktől felvett pénz kamatait.
Azóta Zsolt rokkantnyugdíjából a spanyol tengerparton egy hullámpapírból összetákolt kalyibában él, de boldog, hogy ritkán kell fűtenie, és képzeletben egy újabb, de lényegesen nagyobb szállodát épít.
Rézgróf megunta Fabó Tamásnál a vendéglátást, no meg azt, hogy az asztalon hagyott skót whiskyjébe Ekopek, a virgonc csimpánz mindenkor beleivott. Lényegében a saját őrültsége miatt menekült tovább.Csavargó vére nem hagyott neki nyugtot. Ráadásul egy újságból megtudta, hogy cápahalászathoz a legjobb csali a birkahús és szíve máris Sidney felé vonzotta. Egy különös történet miatt.
Az ausztráliai Sydney kikötőjében nyüzsögnek a legszebb emberevő cápák. Vannak, akik abból élnek, hogy eladják a cápákat a kormánynak, hiszen az fizet érte. Minél nagyobb a cápa, annál nagyobb a jutalom. Nemcsak a jutalmat kapod meg, hanem mindazt, amit a cápa gyomrában találnak. A cápa a leggyorsabban úszó hal. A leggyorsabb gőzös is siralmasan elmarad mellette. Amellett nagy csavargó, messze elkujtorog az óceánokon. 1870-ben egy idegen fiatalember érkezett Sydneybe. De mivel nem volt ajánlólevele, állást sem kapott. Nem kedvezett neki a szerencse, végül már éhezni kényszerült. De kenyere és szállása sem akadt. Egy hajnalban messze a város határában találta magát, céltalanul bolyongott a kikötőben. Amint egy cápavadász mellett elhaladt, az felnézett rá, és megkérte, hogy tartsa egy kicsit a zsinórt. -Rendben van, de mit ad? -kérdezte a fiatalember. -Neked adom a cápát, ha fogsz egyet -válaszolta a halász. -Meg is eszem mindenestül, kérem a zsinórt - mondta a fiú. Váratlan kapás jelentkezett, a halász biztatta: húzd már, húzd csak, és már szárazon is volt. Szokatlanul nagy cápa volt-„teljes tizenkilenc láb hosszú”, mondta a halász, amikor késével felhasította. -Na, most rabold ki fiatalember, amíg én új csalétket hozok a kosaramból. A cápa hasában rendszerint van valami, aminek érdemes utánanyúlni. Látod, megfordítottad a szerencsémet. Remélem, a magadét is. -Az se lenne baj, arra ne legyen gondja. Csak hozza a csalétkét! Én addig kirablom a cápát. A fiú gyorsan elszelelt, még a nyolcvan shilling jutalomra sem tartott igényt, ami a cápáért járt volna. Visszament a városba, útközben mélyen elgondolkodott. Pillanatra megállt a legjobb vendéglő előtt, aztán a ruhájára nézett, s egy talponállóban reggelizett. A visszakapott pénzre nézve megjegyezte, hogy ebből nem vehet magának jobb ruhát, aztán továbbment. Fél tízkor Sydney leggazdagabb gyapjúügynöke reggeliző-szobájában ült otthon, reggelizett és újságot olvasott. Egy cseléd bedugta a fejét, és így szólt: -Egy alkonyi madár áll az ajtó előtt, és az úrral akar beszélni. -Minek hozol nekem ilyen üzenetet? Küldd a dolgára! -Nem akar elmenni. Próbáltam -válaszolta a szolgáló. -Nem akar elmenni? Nahát ez-szokatlan. Akkor két dolog lehetséges, vagy figyelemreméltó ember vagy őrült. Őrült? -Nem, nem látszik annak-hangzott a felelet.- Azt mondja, egész nap itt fog állni, ha nem beszélhet az úrral. -Hát vezesd be, adta meg magát a kereskedő. És gyorsan megadta a kezdő hangnemet:- -Mit akar?- Százezer fontot, hangzott a magabiztos válasz -Mégis tévedtem, mondta magában a kereskedő -Mondja, kicsoda maga? -kérdezte. -Cecil Rhodes. -Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam ezt a nevet- No hát-csak kíváncsiságból kérdezem, mi jutott eszébe, hogy ilyen fura kéréssel forduljon hozzám? -Az a szándékom, hogy százezer fontot szerzek Önnek, s ugyanannyit magamnak két hónap múlva. -Beszéljen bátran, mi a terve -biztatta a kereskedő. -Meg akarom venni az egész gyapjútermést-kéthavi szállításra. -Micsoda? Az egészet? –Az egészet. -Úgy látszik, még mindig érhet meglepetés. De hát mit beszél maga? Tudja, milyen értékű lesz a termésünk? –Kétmillió fontsterling-talán egy kicsivel több -válaszolta a fiú. -Hát a stat5isztikát mindenesetre jól tudja-gondolkodott a kereskedő. -De tudja-e, hogy milyen margóval jár a kéthónapos határidőüzlet? -Azzal a százezer fonttal, amivel idejöttem-válaszolta az ismeretlen.- Megint igaza van. Igazán szeretném, ha volna ennyi pénze, csakhogy lássam, mi lesz ebből. És, ha megvolna, mit csinálna vele? -kérdezte a kereskedő.- Két hónap alatt kétszázezret csinálok belőle- hangzott a magabiztos felelet. -No de miért vásárolná meg az egész termést és miért keresne vele ennyit-. tört ki a kíváncsiság a kereskedőből. –nem gondolom, tudom-hangzott a válasz.- Most beszéljen határozottan. Honnan tudja? Kérdezte a kereskedő. –Mert Franciaország hadat üzent Németországnak, s a gyapjú ára 14 százalékkal fölment Londonban és még emelkedik. -Úgy? Igazán? Na, hát most megfogtam magát! Ilyen mennykőcsapásra, mint ez, fel kellett volna ugranom ültömből, de mint látja, meg sem mozdultam, hiszen olvastam a reggeli lapokat. Megnézheti, ha akarja,. A leggyorsabb hajó tegnap este tizenegykor érkezett meg, ötven napja hagyta el Londont. Minden hír, amit hozott, itt van nyomtatásban. Szó sincs háborús felhőkről, s ami az angol gyapjút illeti, nos ez a leglanyhább cikk az angol piacon. -Most magán a sor, hogy fölugorjék. Miért nem teszi? -Az én hírem csak tíznapos -válaszolta a fiatalember. -Ó, Münchausen, hallod ezt a bolond beszédet, Honnan szerezte? -Egy cápa gyomrából. -Rendőrséget, puskát! Ó! Verjétek fel a várost. Elszabadult a bolondokháza! Valaki egy cápát küldött Angliába piaci jelentésért? -Nézze, ha bebizonyítja, amit mond, én összeszedem a pénzt, akár a kétszeresét is, ha kell, és megfelezem magával a nyereséget, de Önnek meg kell mutatnia a Times tíznapos példányát! -Itt van -s azonkívül ezek a gombok, meg egy jegyzőkönyvecske: annak az embernek a tulajdonai, akit a cápa elnyelt. Kétségkívül még a Temzében nyelte el, ugyanazon a napon, mint a Times, német nyelven azt mondja:” A hadüzenet következtében ma elutazom Németországba, hogy életem hazám oltárára helyezzem.” A lehető legtisztább németséggel írja ez a hazafias lélek. Hogy még aznap harcba indul. El is indult, de a cápa bekapta szegényt. -Kár érte! A gyásznak is megvan a maga helye, de arra még ráérünk. Most sürgősebb dolgunk van. Lemegyek a városba és felvásárlom a termést. Két hónap múlva, amikor szállítaniuk kell majd, azt fogják hinni, hogy a mennykő csapott beléjük. De hát a gyásznak is megvan a maga ideje, ezt az esetet a másikkal gyászoljuk meg. Most jöjjön, elviszem a szabómhoz! Mit is mondott, hogy hívják? -Cecil Rhodes. -Nehéz megjegyezni. De azért azt hiszem, egyre könnyebb lesz, ha az ember életben marad. A halászok azóta a legfinomabb birkahúst teszik a horogra, ennek hírére a cápák összegyűltek és a cápatenyésztés lett a legeredményesebb kereset a kolónián-Cecil Rhodes után.
Rézgróf utazása Ausztráliába felér egy regénnyel, de csak azokra az elemekre, epizódokra koncentrálhatunk, amit ő elmesélt.
Vett egy csinos papagájt, beöltöztette frakkba, a papagájt betette a feldíszített kalickába és minden órában az összegyűltek pénzét nyereményalapnak használva lottóhúzásokat tartott a Sidney-béli Állami Operaház előtt. A lottósorsolás jegyeit az elegáns madár húzta ki a kilencven cédula közül, még a szemét sem kellett bekötni. Az üzlet állítólag sikeres is volt, csak a madár állott elő újabb és újabb követelésekkel. Hivatkozott az ausztrál munkaügyi törvényekre, kevesellte a hétvégi túlórapénzt és szeme már Rézgróf riválisait firtatta a kalickán túl. A jutalomból Rézgróf újabb vállalkozásba fogott. Ennek már tanúja is volt egy barátunk, akinek meghívólevelet küldött. A meghívás egy sor gazdasági előnnyel kecsegtető, vadonatúj megbízásra szólt. Gere Titti kerekedett fel, és indult útnak. Meg is találta Rézgrófot szokott helyén. Egy hatalmas, szürke gúla látszott negyven méterről csak, fölötte Rézgróf szőkés üstöke. Ahogy Titti közelebb ért, látta, hogy a halom nem más, mint egy halom, régi, kaucsuk műfogsorból képzett hekatomba, amiből persze megint a lottóárusnak öltözött papagáj tartott nyereményhúzásokat a bennszülött vásárlóknak.
Rézgróf hazajött, hogy utolsó fizetését felvegye. Főnökével megromlott a viszonya., mert az lehallgattatta Rézgróf est, delirálós telefonjait és egy trükkös berendezéssel visszajátszotta Rézgrófnak, aki megrettent ettől. Noha semmi mást bajt nem követett el, mintb azt, hogy részegen, esténként a haverjainak és szerelmének karattyolt, a totális ellenőrzésnek, amely a demokrácia minden szabályát felrúgta annyira megundorodott, hogy úgy vélte okosabb lesz, ha leköszön. Az utolsó fizetési stallum jelentette volna Rézgróf számára a túlélés esélyét a következő hónapokra. Vesztére, a munkahelyéről hazajövet a lakása közelében lévő legközelebbi kocsmába ment. Ott örömmel üdvözölte őt Bérces apuka, akinek fiát Rézgróf az elmúlt években a lakótelepi iskolában tanította is. A hálás apuka örömmel üdvözölte a volt tanerőt és a pulthoz már együtt indultak, hogy különböző alkoholtartalmú üdítőkkel az egyetértés lankáin megpihenjenek. A pultnál egy ravasz szemű, sokat próbált kocsmárosnő szolgálta ki őket, s amikor meglátta Rézgróf kezében a hatalmas papírpénzköteget, figyelmeztetően rászólt, hogy jobb lenne, ha ott hagyná nála letétben a pénzt. Látta ugyanis Bérces apukát is Rézgróf társaságában. Ám a veszélyt jelző riadócsöngők meg sem szólaltak Rézgróf fejében. A várható munkanélküliség, s az, hogy gondjait egy ismeretlen, ám feltehetően jóindulatú emberrel megoszthatja erősebb volt a biztonság igényénél. Sör sört követett, Rézgróf az állása elvesztését panaszolta fel, Bérces apuka pedig neje házasságtöréséről panaszkodott. A lecsúszottságnak valamiféle összetartó, kohéziós ereje kezdett kibontakozni Rézgróf szemei előtt, ami hirtelen sokat kezdett jelenteni a számára a holnap beköszöntő munkanélküliség időszakában, amikor a lakótelepi lakásban munka nélkül rászakad a magány. Ezért egy kötetlen eszmecserére hívta fel a harminc méterre lévő lakásába a már akadozó nyelvű Bérces apukát.
Ott fönn lassan elszabadult a pokol. A barackba zárt szellem is kiszabadult és a szivárványszörp hatása az agy ganglionjaira, az a híres detonáció az agyban az alkohol hatására elszabadult és nagyot ütött. A vendéglátás mámorában előkerült Rézgróf sörétes puskája is(igen nagy rendet vágott a könyvekkel teli nagyobbik szobában, még évekkel később is talált sörétszemcséket a szoba legtávolibb sarkaiban heverő könyvek gerincében) , de igen mulatságosnak tűnt a hatlövetű Flaubert pisztoly is, amit-mikor a dáridó tetőpontjára hágott- orosz rulettra használtak fel. Itt már a barátság a két ember közt teljes, részvéttől átitatott volt, és összekapaszkodásuk Rézgróf számára az eljövendő boldog idők igézetét hordozta, melyben nem egyedül kell megküzdenie a magánnyal, a szorongással, a munkanélküliséggel.
Rézgróf mintegy megelőlegezve a bizalmat, elsőként is, belelőtt saját vádlijába a stukkerrel. Hogy itt mi történhetett, azt egy ballisztikai és orvosszakértői csoport is nehezen fejthette meg. A harmincéves versenysporttól megkeményedett vádlin ugyan akadt egy bélyeg nagyságú, vörös foltocska, akkora, mint egy fém húszas, de seb nem keletkezett és a golyó sem volt a bőrben. Néhány napig sebnek látszott, a széle gyulladásra hajlamosnak, de nem volt gennyes, s akárhogy kapirgált Rézgróf a sebbn, a golyónak nyoma veszett. Barátai mondták neki, hogy feltétlenül menjen orvoshoz, hisz az ólommérgezés veszély is fennállhatott, de Rézgróf nem tette.
A mulatság akkor ért tetőpontjára, amikor egymást váltva, a homlokukhoz szorítva a Flaubert pisztolyt, váltakozva elsütötték azt. Hogy ennek az évődésnek mi lett volna a végeredménye, azt Rézgróf soha nem tudta meg, ugyanis másnap ébredt csak fel, döbbenten konstatálva, hogy feltehetően elájult. Mitől? -kérdezte magától, de amikor a mondatot megpróbálta megformálni ajkaival, rájött, hogy hiányzik a szájpadlásában az elől büszkélkedő megkoronázott fogcsoport, a fémhíd. Bérces apuka leütötte Rézgrófot, szájából kiverte a műfogakat, s azt magával is vitte(Rézgróf egy hétig turkált minden reggel a saját székletében, hogy megtalálja, mert azt hitte, hogy lenyelte, de nem, a pajkos kedvű Bérces apuka a tárcájában lévő pénzcsomaggal együtt azt is elvitte, újabb hetvenezer forintos kiadás elé állítván Rézgrófot, akinek ezt a fogtechnikusnak kellett később leperkálnia. A saját fogait a székletében hiába kereső Rézgróf önképe ettől teljesedett ki igazán. A kocsmában szőrmentén elmesélte a kocsmárosnőnek az esetet, aki fél mondat sopánkodás után azt mondta, hogy ő figyelmeztette előre. Majd kölcsönkért egy biciklipumpát és egy velúrkabátot Rézgróftól, amit aztán soha többé nem adott vissza neki.
A hét, és az eljövendő időszak tehát jól indult. Foga egy darab se, pénze egy szál se, viszont munkanélküli, és gondolkodhat azon, hogy hogyan jutott ide. Anyagi tartalékai nem voltak, egy darab száraz kenyér sem volt otthon. A csajok, akik eddig körülzsongták, mint megyeházi titkárt, gondosan elkerülték, telefonjaira-míg azt ki nem kapcsolták -nem is válaszoltak. Barátai viszont, kik tanítványaiból verbúválódtak leplezetlen kárörömmel mulattak Rézgróf baján. Még az is előfordult, hogy felmentek Rézgróf lakására, miután megtudták, hogy anyja meghalt. Szokatlanul élénkek voltak és jókedvűek. „Milyen rendes gyerekek ezek” -gondolta magában, megpróbálta megérteni viselkedésüket. Ám azok, miután a Rézgróftól kiharcolt vörösboros-kóla elfogyott, fölálltak, és viháncolva avval búcsúztak, hogy ha ezen a héten nem is, de karácsonyra biztosan a kötélen látják lógva Rézgrófot, sikeres öngyilkossága után. A rendőrségi feljelentéstől saját szégyenérzete tartotta vissza, ugyanis elképzelte, hogy mit hüledezett volna a kuncogó jegyzőkönyvvezető, amikor elmesélte volna neki, hogy egy barátságos lakásba invitálás leütéssel, rablással, fogkiveréssel és azok ellopásával járt. Bérces apuka- megúszván a feljelentést-azóta is gúnyosan vihorászva köszön előre a „Tanár úr -nak”
Rézgróf otthon ücsörgött és delirált. Várta, hogy a fogai visszanőjenek, és tudta, hogy többé senki idegent a lakásba nem fog felengedni többé. A történetet még a más városokban élő, gyermekkori barátainak sem merte elmesélni, mert már az első alkalomnál fölvihogtak volna. Maradt az összeszorított ajkakkal való otthoni dekkolás. Minden reggel fázott és reszketett, míg meg nem itta azt a bormennyiséget, ami az előző napi szintre hozta, aztán következett egy kis szendergés. Azok az emberek, akik, míg megyeházi titkár volt, s az előszobája előtt dekkoltak, hogy kérelmüket előterjesszék, mintha észre sem vették volna, hidegen, köszönés nélkül átnéztek a feje fölött. Főnöke viszont tényleg érvényes ukázt adott ki ellene a megyében: munka az nem volt egy szál sem.
Ekkor érthetetlen és irracionális dolog történt. A fürdőszobában mosott hajat, amikor csöngött a telefonja. A szemébe csurgó, csípős samponos lével botorkált a telefonja felé, de azt kellett látnia, hogy az ki van húzva a konnektorból. A hang az üzenetrögzítőn keresztül szólt(no, lám, a telefonáláshoz még telefon sem kell-gondolta magában, csak párbeszédet folytatni nehéz), s igyekezett visszadugni a telefont, de egyik keze törölközőjét markolta, a másik meg a vizes haját, hogy lásson egy kicsit.
Az üzenetrögzítő a következő mondatot közvetítette:’ Itt az INTERPOL képviselője beszél. Sajnálattal tudatom, hogy az Ön nővére Mannheimben meghalt.”
Rézgróf a következőkkel volt eddig tisztában. Nővére hivatalosan férjhez ment egy német állampolgárhoz, akit Hermann-nak hívtak, s Laupheimben élnek egy szolgálati házban, ahol Hermann a főnök, egy útkarbantartó csoport vezetője, és az a feladata, hogy tisztán maradjanak az utak. Munkája jószerével ara korlátozódott, hogy amikor esett a hó, az „utak feketén maradjanak”. Arról a Laupheimről van szó, mely közvetlenül Ulm mellet van, ahol felépítették a világ legmagasabb templomát, ami a Háromkirályok- hoz címzett sörözővel átellenben állt. Azt is sejtette, hogy a hivatalos procedúra a német és a magyar állam közt a törvényes házasság, majd kivándorlás nem kevés anyagi áldozatot követelt Hermanntól. Rézgróf azt is tudta róla, hogy gengszter, de bizonyítania nem tudta volna, és meg sem kísérelte. Hermann estéit legtöbbször Laupheim valamelyik sörözőjében töltötte, kártya, snapsz, sör mellet. Legtöbbször vitte magával feleségét, Rézgróf nővérét is, akit a helybeliek szívükbe fogadtak azonnal, sőt más sajnálták is az első pillanatban, mert ők már akkor tudták, hogy Hermann mekkora gazember, míg Katalin, Rézgróf nővére át se lépte a ház küszöbét. A házasság közben felbomlott. Rézgróf orvos nővére vett egy praxist Németországban (ahogy ez már ma Magyarországon is szokás) és bankhitelből berendezett magának Laupheimben egy orvosi rendelőt és két szobát magának. És elkezdett dolgozni. Hogy mi történt és mi nem, az már soha ki nem derül. A konzulátus segítségével csak azt lehetett kideríteni, hogy Rézgróf nővérének hagyatékkezelője kicsoda, de hogy hol van például eltemetve, arról az egyébként példás rendszeretetéről ismert német kormány elfelejtette értesíteni, mint a temetés idejéről is. A halotti anyakönyv kikönyörgése egy évébe került Rézgrófnak. Ez volt a fundamentuma annak az örökösödési igénynek, ami ténylegesen létezett. Rézgróf nővére elvált, gyermeke nem született, végrendelete nem volt, a német jog szerint, mely gyökereit szintén a római jogból eredezteti, a törvényes örökös Rézgróf volt, lett.
A rémálom folytatódott. Be kellett szereznie a nővére házassági anyakönyvi kivonatát, majd a válásit. Erre is ráment néhány hónapocska. A nővére vagyonkezelője évente írt neki, ha már a Rézgróf érdekében szavát hallató Medgyessy Péter sem bírta ki szó nélkül azt, amit a német kormány ez ügyben Rézgróffal művelt. A tüchtig, német vagyonkezelő semmiféle halotti, örökösödési leltárt, soha át nem nyújtott, küldött Rézgrófnak. Holott minimum volt egy magánlakás-ami után fizetni kellett a törlesztő-részleteket-, egy komplett orvosi berendezés, egy számítógép, bútorok, szőnyegek, gépkocsi, mobiltelefon, ruhatár és valamennyi pénz a bankszámlán. Erről soha egy sort sem írt a kedves, gemütlich hölgy, aki az évente történő felbukkanását két évre bruttósította. Jogi megoldás szinte nem is létezett. A konzulátus többször közölte, hogy ez a halál után egy vagyonjogi, polgári jogi ügy, amelyben Rézgrófnak egy német ügyvédet kell megbíznia. Miközben Rézgróf szorgalmasan járta a hivatalokat, hogy beszerezze azokat az okmányokat, amelyek a kinti törvényhozás számára fontosak (születési anyakönyvi kivonat, nővére válási anyakönyvi kivonata, stb.), ahhoz, hogy legalább a saját személyét hitelesíteni tudja Németországban. Avval a jelenséggel találkozott, hogy a magyar ügyvédek egyáltalán nem értenek a német joghoz. Vagabund, nagykőrösi ügyvéd persze volt, aki nem is olyan enyhe konyakfelhőben közölte, hogy két nap múlva indulhatnak Németországba, közben meg-megállnak majd egy szállodában, amit a benzinköltséggel és vacsoraköltségekkel Rézgrófnak kell majd még meghiteleznie. Mint, ahogy a munkadíját is. Aminek az összegét előre nem árulta el.
A Németországban élő, magyarul is beszélő ügyvédek azzal kezdték, hogy Rézgróf pakoljon le 400 000 forintot, és akkor „talán mozdul az ügy”. Rézgrófnak nemhogy 400 000 forintja nem volt, de néha még negyven sem. Száraz, nyári éjszakákon elindult batyujával, zseblámpával csikket szedni. Abból kikaparta a dohánytörmeléket, és cigarettasodrójával néha még nyolc szálat is elő tudott varázsolni egy nap, ám jaj lett abból, ha esett az eső, mert a buszmegálló körében lévő királydekkek agyonáztak (Erre kellene az emberiségnek valamely releváns választ adni, nem a húrelméletre, meg kvazárokra, meg az idő rövid történetére, a holdkompra, meg a többi globalizációs marhaságra)-gondolta Rézgróf. Egy kellő helyen talált száraz, hosszú dekk, bearanyozta akkor napjait. Az esőre már gondolni sem mert. Az már olyan volt neki, mint az egyiptomi hét csapás közül a legszörnyűbb. Mert akkor cigi nélkül maradt.
Ekkor bukkant fel életében Kalázdi Robi, akinek a tanára volt korábban egy alternatív gimnáziumban. Robi lányos jelenség volt, határtalan tisztelettudással, kedvességgel, látszott rajta az elárvultság. Édesanyja nemrégen halt meg, Édesapjával több éve nem találkozott, mert Belgiumban élt és dolgozott. Kalázdi Robi Rézgróffal való találkozása előtt elvégzett már egy szakmunkásképzőt. Marós volt, értett a forgácsoláshoz, homokfúváshoz, a fémmegmunkálás alapjairól kapta magyar nyelvű bizonyítványát. Álmodozó, hosszú szempillájú, nagyon fiatal, sovány és nagyon jóképű volt, ráadásul megejtően kedves. Robi eleinte pénzügyi tanácsokat kért tőle. Apja támogatta néha Belgiumból, és én Robi kedvéért mindig átnézte a Világgazdaság pénzügyi rovatait, hogy melyik bank az, amely a legjobb áron vesz belgiumi frankot, a legkevesebb jutalékért. Fiatalkorú lévén, többször Rézgrófnak kellett elkísérnie a bankba. Innen már csak egy lépés kellett, hogy kitalálják, hogy Robi dolgozhatna-e kinn Belgiumban, az édesapja befogadná-e. A válasz igen volt, az édesapa szívéhez kapott, és vállalta a dolgot, még állást is szerzett, bocsánat, egy négy évre szóló munkaszerződést szerzett a fiának, kinn Belgiumban. Ám azt feltételül szabta, hogy meg kell alapfokon tanulnia Robinak legalább németül.
Rézgróf eben is tudott segíteni. Korában tanított már hivatalos iskolában németet, sőt voltak francia nyelvkönyvei, feladatlapjai, szótárai, ezért a németórák után mindig jött egykis francia nyelvi ráadás. Ajándékul Rézgróf Robinak adta az első németnyelvkönyvét, amiből ő is tanult, s a saját édesapjától kapta. Robi szorgalmas volt és tisztelettudó, tudta, hogy itt már nem babra megy a játék. Egyszer közösen kiszámolták, hogy a négy év alatt Belgiumban mennyit kereshet és a hosszú számsor megköhögtette kissé mindkettejüket. A légkör is egyre családiasabb lett. Bemutatta Rézgrófnak a barátnőjét. Hosszú, szőke, természetes haj, hosszú szoknya, alacsony sarkú cipő, néha bakancs, mint egy álmodozó, svájci internátusban élő kislány, hóna alatt a Károli Gáspár-féle Bibliával. Álmodó, kék szemek, bennük a gleccserek emléke.
És megint beütött a krach. Robi a hétvégén elment barátaival egy közeli diszkóba. Hajnalban indultak haza, Robi barátja vezetett, egy becsípett lány ült a hátsó sorban, Robi a vezető mellett ült. A lány nem bírt magával, s egy kanyar előtt befogta hátulról a vezető szemét, s az autó elszállt, mint egy viadukt. Az árok fogta meg őket. Haláleset nem történt, de Robi szörnyű zúzódásokat szenvedett. Rendszeresen járt orvosi kezelésre, ahol megmondták neki, hogy eredeti szakmájában többé már soha nem dolgozhat. Kútba esett a belgiumi négy év, kútba esett az együttlét az édesapával. Megint Rézgróftól kért tanácsot. Rézgróf, akit eddig a legkülönbözőbb pszichiátriai kórképekkel kezeltek (mániákus depresszió, neurózis, alkalmazkodási képtelenség, személyiségzavar, alkoholizmus, de még nem vált skizofrénné) nagylelkű volt, igazi hátvéd, önzetlen és segítőkész. Töprengeni kezdett.
-Van-e hivatalos papír a belgiumi állásajánlatról?
-Van.
Van-e Robinak érvényes balesetbiztosítása?
-Van.
-Gondolkodott-e azon, hogy egy bírósági pert indítson a lány és szülei ellen, hisz az ő lányuk felelőtlen magatartása miatt ment gallyra a belgiumi, négyéves kereset.
-Nem.
-Akkor nekilátunk-mondta Rézgróf, s arra gondolt, hogy vagy a lány szülei fizetnek, vagy a biztosító. Kalázdi Robi önként ajánlott fel 10%-ot a bruttó bevételből. Rézgróf tudta, hogy Magyarországon nem kell jogi doktorátussal rendelkezni ahhoz, hogy valakinek a jogi képviseletét ellássa az ember, ehhez elég egy megbízólevél. Nekiláttak a dolognak. Elsőként az ügy orvosi részét kellett elintézni. A sérülések önmagukban is elég súlyosak voltak, most azért kellett orvosi rendelők előtt kilincselni, hogy egy hivatalos orvosi szakvélemény gazolja, hogy a baleset következtében odalett a munkavégzés képessége. A papírt néhány hét, vagy másfél hónapon belül megszerezték. Kitűzték a tárgyalás napját. A lány szülei dúsgazdag üzletemberek voltak és a megye legjobb ügyvédjét, egy dörzsölt, minden hájjal megkent rókát bíztak meg lányuk védelmével.
A tárgyalást a megye legcsinosabb bírónője vezette.
Rézgróf a tárgyalás alatt Kalázdi Robi mögött ült és irányította.
A bírónő ismerte Rézgrófot. Hallott is róla, láthatta is a helyi tévében, amikor Rézgróf hivatalos beiktatási ceremóniája zajlott, de, mint fitnesz bírónő, mert azzal is foglalkozott, egyszer alaposabban megnézte magának stikában Rézgrófot, akin volt még akkor mit látni a strandokon, s ezt a pillantást, amibe szakmai elismerés vegyült, Rézgrófnak sikerült elkapnia.
A bírósági tárgyalást Kalázdi Robi és Rézgróf simán megnyerte. A hivatalos ügyvéd tajtékzott. Berohant Rézgróf volt munkahelyére és kiverte a palávert. Ám ott is képzett jogászokkal került szembe, akik egyrészt elmondták neki, hogy már nem dolgozik a megyeházán, másrészt azt is, hogy örüljön ennek az első fordulónak, még nem fordult meg a penge a gerincsigolyák tövében egy sötét utcasarkon.
Mivel az elsőfokú határozat kimondta, hogy az egészségkárosodás nem Robi hibája miatt ment végbe, tehát a biztosító fizetni fog, a biztosítóval megbeszélték, hogy hétfőn reggel nyitáskor ott lesznek, és átveszik a pénzt.
Hétfőn reggel a megbeszélt időben Rézgróf egyedül szobrozott a biztosító előtt. Kalázdi Robit hiába várta. Izraelbe ment, búcsú nélkül, egy kibucba a barátnőjével, de Rézgróf apjának német nyelvkönyvét azonban gondosan vitte magával.
Rézgróf Mannheimben
Egy németországi hagyatéki eljárás lefolytatásához szükséges papírhalmazt Rézgróf összegyűjtött már. Arra már gondolni sem akart, hogy mit akar tőle a német hatóság, amikor azt kérte, hogy nővére külföldre kivitt német juhászkutyájának oltási bizonyítványáról is vigyen másolatot. De lélekben elkezdte a felkészülést. Nagyjából, mint ahogy a taoista mester hirdeti: a tigrist először fejben kell elejteni. Minden más, csak ezután jöhet.
Andere städten, andere mädchen :gondolta, és pakolt. Egy hónapra tervezte az utat, az útitáska tartalmát száraz háztartási keksz, csavarni való dohány és nescafe képezte, a luxust pedig a sanax, prozac és más barbiturátok, hogy az utazó ne kelljen elszenvednie az otthon kényelmét. Került a szütyőbe egy másfél literes, ócska skót whisky is, amolyan jutalomfalatkaként, ahogy ezt a kutyatartók jellemezték volna. Egy barterszerződés értelmében, amelyben Rézgróf egy réz franciaágyat áldozott fel, hozzájuthatott egy hamis Mannheim-Budapest retourjegyhez, mert, ha eddig nem is mondtuk, most nem halogathatjuk, neki is volt gyengéje: ragaszkodott a viszonylatokhoz. Sőt, tulajdonképp már csak a viszonylatok éltették, mert életciklusa akkor már mindössze két fázisból állt. Az egyik, a leponex nevű orvosi tagló által előidézett állapot volt, a másik pedig bandukolás a város másik végébe, ahol egy jószívű zöldséges hajlandó volt némelykor egy kis tojást és száraztésztát kölcsönözni. Ha ez elfogyott, akkor jöhetett az alvás. Ezekben a hónapokban nem is volt igazán észen, viszont hízott harminc kilót. Ezt a monoton mentális lepusztulással sújtott életmódot havonta egyszer rázta fel a rokkantnyugdíj csekkje. Ám, amikor a lakásrezsi felemésztette ezt az abnormálisan kevés pénzt, jöhetett megint az alvókúra. Az eredetileg skizofréneknek ajánlott orvosi szerhez Rézgróf egy kocsmában tett szert havonta egyszer, nyugdíjfizetés környékén. A megyei kórházzal szemben van a Rio Grande nevű korcsma, ahová a város leglepusztultabb kapcarongyai jártak már csak -üzletelni. Hiszen, akinek közgyógya volt(gondolom ez közgyógyászati készítményekre vonatkozó pénzmentességet élvezett), az bármilyen szert ingyen kiválthatott, és piaci értékén(hubi-sör) adhatta-vehette. A nyugtatók vezették a toplistát, ezt követték a szorongásgátlók, altatók, majd a fájdalomcsillapítók. Néha, jobb napokon egy kis morfium is akadt. Vidám élet folyt itt, mert a hangulatjavítókat (velaxin és társai) a kajferek megtartották maguknak. Így történhetett meg. Hogy Zimonyi Feri, aki Tiszaroffról járt be elvonókúrára, naponta kijárt, hogy placcra dobja az aznapi kórházi fejadagját, de arra is volt már példa, hogy aki kijött, és receptjeinek felét eladta, a másikból matrózfröccsöket rendelgetett (rum+ sör) az még aznap visszakerült estére, a pszichiátriára, ahonnan reggel engedték ki. Rézgróf a kórházi kezelések alatt igaz és hű barátokat ismert meg, mint Csecspap, aki valaha jól menő lányfuttató volt, elegáns csibész, aki, amikor megkéselték, egyszerre négy másik gazemberrel végzett, retinarepedését pedig sikerrel műtötték egy híres szegedi orvosi klinikán. Ha akartak maguknak egy jó délutánt, akkor délelőtt bealapoztak a Rio Grande-ben, csak arra volt gondjuk, hogy ételosztásnál és az utána következő gyógyszerosztásnál ott legyenek. Ha pedig minderre délután bevettek 400 milligramm leponexet(a halálos dózis negyedét) akkor vidáman ébredtek este. A kórház területét elhagyni persze szigorúan tilos volt, de ezt Rézgróf soha nem vette komolyan. Még lepusztulása előtt kezdett el udvarolni egy ápolónőnek, amikor még az adott fejhibákon kívül más baja nem akadt, s a kórházban töltött két hetet, beutalva. Kilógott, s körülbelül egyszerre érkeztek a kórház sarkához. Naná, hogy az ápolónő épp a pszichiátrián teljesítette ez idő tájt szolgálatát. Ami itt szorosan a tárgyhoz tartozik, az , hogy az ápolónő szabályosan bement a kórház főkapuján, majd kanyargós, kerti ösvényeken át jutott el a „kettes” pszichiátriai osztályra. Ott beköszönt a kollégáknak, felvette kórházi köpenyét. És láss csudát, Rézgróf már az alvástól összegyúrt arccal morzsolta kórházi paplanjának csücskét, a megszokott szobájában, az első emeleten. Rézgróf már nem sokat adott a renoméra. Nemigen érdekelte, hogy a városban kibeszélik, hogy már megint „benn volt.” Egyszer rá kellett döbbennie, hogy a külvilág elől teljesen a kórházban sem lehet elbújni. Valaha együtt pingpongozott egy kétajtós szekrényre emlékeztető legénnyel, akivel szemben még King Kongnak is rossz hangulatú sejtései lehettek volna, mert rajta volt a román kungfu ranglista első tíz helyezettje közt. Gyergyószentmiklósról elszármazott legény volt, a pingpong után átállt a szkanderre, nyert Európa bajnokságot a maga súlycsoportjában, de elcsípett a kairói világbajnokságon egy harmadik helyet is. Kis Dénes volt a neve, és egyszer, amikor terhes felesége mellet becsajozott, amikor az már a nyolcadik hónapban volt, s kipattant a dolog, rémületében azt kérte, hogy Rézgrófnál húzza meg magát. A legnagyobb baja az volt, hogy rendőrnő felesége elől, hogyan titkolja el, hogy zsebpénzét pénzbehajtásból, csukló s kartöréssel szerezgeti álmos vasárnap délután a megye legnagyobb lakótelepének sötétben, vagy már szürkületkor homályos mellékutcáiban. Rézgróf alapjában véve betartotta a játékszabályokat. Az osztályon fekvőktől nem félt. Javarészt ismétlődő törzsvendégek voltak, akik egy kicsit megzuhantak, vagy besokalltak a hirtelen jött két köbméter házibortól, ami ki sem forrta magát rendesen. Ezeket egy kicsit lenyugtatták, kaptak néhány vitamininjekciót, nyugtatót és három napon belül már szabadulhattak is. Egy kivételt ismert csak Rézgróf. Egy rendkívül morózus, szótlan, keserű öregember feküdt a kórházi ágyon. Időnként meglátogatta a fia, így óhatatlanul fültanúja volt annak, hogy péntekre érte jön, akkor megkapja a kórházi zárójelentését és a galamblelkű fiú visszaviszi édesapját oda, ahová való. A tervezett eltávozás napján a bácsi ráncos, de fényesre kefélt rámás csizmájával, ölében a batyuval, bajszát kackiássá pederve ült a főorvos ajtaja előtt. A zárójelentéseket délben szokás kiadni. A bácsi még délután kettőkor is ott ült, amikor a fia már nem bírta tovább cérnával és megkérdezte, hogy mi a baj. A baj az volt, szólt a kórházi indoklás, hogy a főorvos úr elment két hétre, szabadságra, hiába ígérte meg szóban a pénteki hazamenetelt, kézjegye nélkül nem engedhetik el. Így aztán a bácsi morcosan, marcangoló haraggal a lelkében lehúzott még két, teljesen felesleges hetet.
A lebukás elleni alapszabály az volt, hogy az ember látogatás időszakában ne mutatkozzon a közös dohányzóban, ne mászkáljon a folyosón, ne sertepertéljen a konyha körül repetáért és akkor senkivel, aki ismerős lehetett, nem találkozik. Ez a jól felépített cselekvésminta. Ám amikor a szobájukban szombat-vasárnap kuksolókra rányitották az ajtót a helyi csótányirtó kisiparos alkalmazottjai szerszámaikkal, és az egyik betegben Dénes felismerte Rézgrófot, ez a technika is léket kapott.
Kancsalics volt a kórházvezető főorvos. Érdekes jelenség volt. Egy betege igazságügyi orvosszakértői vizsgálatánál megjegyezte, hogy ő látta, ahogy a páciens sétál az utcán és hallucinál. Ez körülbelül olyan, mintha én azt állítanám a nyájas olvasóról, akit egy könyvtár meghittebb zugában látok, hogy delirál. Ebben az időszakban Rézgrófnak csak sétapapírja volt, ami csak arra jogosította fel, hogy a kórház területén a parkban sétálhasson de elhagyniuk a kórházat szigorúan tilos volt. Minderre Rézgróf fittyet sem hányt. Hazasétált egy szombat délelőtt a lakására, megnézte a postaládát, és bement a lakásához legközelebb lévő megyei könyvtárba internetezni. A számítógépeket ingyen igénybe venni mindössze egy órát lehetett csak. Aztán át kellett adnia a helyet a következő, bejelentett könyvtárlátogatónak. Mindketten megdöbbentek egy szombat délben a könyvtárban, amikor Rézgróf a megilletődött Kancsalicsnak adta át a helyét, mert ennél nagyobb lebukás már elképzelhetetlen lett volna.
Ám Rézgrófnak be kellett szereznie a Megyei Pszichiátriai Intézet jóváhagyását is tervezett külföldi útjához. Rézgróf a korszerűtlen aviatikai elképezlések ostorozásával kezdte, amit tervezett útjának megkönnyítésével vélt összekapcsolhatónak. Egy, az ezerkilencszázharmincas lapot idézett, talán az Est lapok lehettek, nem tudni, mindenesetre Rézgróf az orvosi bizottság előtt arra tézisre építette kérelmét, hogy, s itt saját szavaival élek: a levegő a legnagyobb nehézség. Rézgróf bekezdett.
Esnault Pelliere és André Hirsch urak asztronautikai díjat alapítottak, mert ideájuk szerint szégyen és gyalázat, hogy már nem ott vagyunk. A Holdon. A dolog hivatalossá vált, szakirodalommal, szervezettel, hivatalos helységgel, telefonnal, irodaszolgával. A kuratóriumnak néhány Nobel díjas is tagja. Meglepő, hogy Cook még nem tagja az igazgatótanácsnak. Ez az egyetlen körülmény, ami szkepszissel tölthet el. Egy utazás, aminek a végcéljánál nem áll aranybetűs sapkával a fején egy Cook-hivatalnok, nem szeriőz.
A szakvéleményt már csak a légzés izgatja, az utazás másodlagos. Az összes nagy dolgok így kezdődtek. Róma alapítása, a kereszténység, Amerika felfedezése, a világháború:e gy igazgatótanáccsal, aminek vállalkozó szellemű urak voltak a tagjai, akik elhatározták, hogy a dolog jó, és meg kell csinálni. Ha az igazgatótanács szerencsés összetételű, van ideje ülésezni, a végén meg is csinálja, amit akar. El fogunk jutni a Holdba, előbb vagy utóbb. Igen ám de egy másik aviatikai igazgatótanács bejelentette, hogy a kereskedelmi aviatika megbukott, mert az csak 16 000 méteres magasságban rentábilis, de az is csak úgy, ha elered a pilóta orra vére. A vezetőjük papírral és ceruzával ki is számította nekem, hogy New York-Párizs útjának megtételéhez, azaz Lindbergh útjához három kilométeres magasságban harminchat órára volt szükség. Tizenhat kilométeres magasságban egy ötszáz lőerős gép minden veszély nélkül három óra alatt meg tudja tenni. Ez az ember az interasztrális utazásról, mint valami elintézett attrakcióról, a hideg őrülteknek azzal a nyugalmával beszélt, ahogy Kolumbusz magyarázhatta a maga kirándulásainak lehetőségeit az embereknek, akik biztosan tudták, hogy a Földet egy elefánt tartja a hátán. És amíg csak itt röpdösünk, két-három kilométeres magasságban, a repülés változatlanul sport marad. Tizenhat kilométeres magasságban már üzlet. Csak a légzés, Az jelent gondot.
A vizsgálat újabb gyógyszerek felírásával végződött. A bizottság nyilván úgy vélhette, hogy lehet Rézgróf bármilyen beteg, attól nem tarthatják vissza, hogy tiszteletét tegye nővére németországi sírjánál. Arra kérték, hogy az általa szedett gyógyszerek listáját egy rövid, német nyelvű diagnózissal tartsa az útlevelében. Az orvosságos zacskó tartalma, noha nem volt indián, javasasszony, a nyakában tartotta, jelentősen kibővült. Most már szerepelt benne a Miaserin és a Ketilept, Hunperdal.Aurorix is . Mát túl volt jón, de még innen a rosszon, s csak annyit tudott a megvastagodó receptek láttán, hogy állapota rosszabbra fordult, és hogyha ezekre a gyógyszerekre iszik, akkor minimum meghalhat, de kórházba is kerülhet három hónapra. Kitty nevű barátnője, volt tanítványa segített neki pakolni, akit még jóval korábbról ismert meg, amikor a szó nem egészen hétköznapi értelmében Rézgróf még normálisnak volt mondható. Apja korábban felismerte Rézgrófon a közelgő elmebaj jeleit, de maga is orvos lévén, állította, hogy a pszichiáterek, amióta a világ fennáll, még nem gyógyítottak meg senkit. Ráadásul elvitte fiát egy vidéki városka nagyszerűnek mondott pszichiáteréhez, akiről azt mondta a fáma, hogyha a páciensre egerekkel álmodik, s ez rémálommá változik, iszonyatba torkollik, akkor az egerekhez álmodjon macskát is.
Dobhártyából új szűzhártyát operálni éppoly reménytelen, mint pszichiáternek gyógyítani.
A neurológusnak egy fokkal könnyebb. Pont olyan könnyű, mint a proctológusnak, aki nem más, mint a férfiak nőgyógyásza, ha az urológust átengedjük a nőknek
. Így például P. aki hasonló tüneteket mutatott, mint Rézgróf , barátságosan megsimogatta a tűzcsapok tetejét és a parkolóórákat, mert azt hitte róluk, hogy gyermekfejek, ám tévedésein eleinte csak nevettek.
Az orvosi vizsgálatnál orvosa t neki felöltözni, mert összetévesztette a cipőjét a lábával. Megmutatott neki egy dűnesort a Szaharában.
– Mit lát?
– Egy folyót- felelte. – Meg egy kis vendégházat, amelynek a terasza a víz fölé nyúlik. Emberek ebédelnek a teraszon. Itt-ott színes napernyők vannak.
– A címlap felett a semmibe nézett, ha ezt egyáltalán "nézésnek’ lehetett nevezni, és nem létező részleteket talált ki, mintha a tényleges kép egyhangúsága ösztökélte volna arra, hogy odaképzelje a folyót, a teraszt, a színes napernyőket.
Kalapját kezdte keresni és megfogta a felesége fejét. Próbálta megemelni és a fejére tenni. Kalapnak nézte a saját feleségét. Az asszony meg se lepődött, látszott, hogy hozzá van szokva az efféle dolgokhoz.
Egy Bette Davis film levetítésekor olyan érzéketlenséget tanúsított, mint egy marslakó, de fényképeket nézegetve az a megdöbbentő dolog derült ki, hogy dr.P nem ismerte fel sem családját, sem kollégáit, de
még saját magát sem.
Számunkra egy arcban kifejeződik maga az ember– minden embert a személyiségén, a personáján, az arcán keresztül látjuk, de dr. P esetében nem létezett az ilyen értelemben vett persona, sem a belső személyiség, sem annak külső megjelenése.
Nincs az a gyerek, aki képes lenne érzékelni és leírni egy "egyenletes, duplán hajtott felületet, öt kitüremkedéssel", de bármilyen gyerek azonnal felismer egy kesztyűt, de dr. P nem.
"Számára semmi nem hatott ismerősként. A látható világot absztrakciók sokaságaként érzékelte, és kétségbeesetten próbált tájékozódni benne. Valójában nem is volt vizuális világa, ahogyan vizuális énje sem. Tudott beszélni dolgokról, de szemtől szembe nem látta őket." . Rézgróf viszont látta, de abban sem volt köszönet. Ha barna színt látott, akkor ibolyaillatot érzett, ha kéket, akkor elviselhetetlen volt a dohszag, tisztára úgy, mintha Rimbaud Részeg hajójá -ban utazta volna végig az életét, de alkoholhoz nyúlni ritkán mert, mert még emlékezett rá, hogy ráivott a gyógyszereire, és milyen patália tört ki a Blitzkrieg nevű tiroli motelban- két évvel ezelőtt. De nemcsak Rézgróf szenvedett így, de társai is a kórteremben. Bal oldali szomszédját orrpolippal műtötték, de a lábadozás után a pszichiátriára került. Az egyik füle hiányzott.
-Mi történt?- érdeklődött barátságosan Rézgróf.
-Verekedésbe keveredtem, úgy tíz évvel ezelőtt egy Tisza menti faluban, és éreztem ugyan, hogy valami melef fut végig a nyakamon, de avval voltam elfoglalva, hogy gyepáljam a részeg csapatot.
-És nem lehetett visszavarrni? -kérdezte Rézgróf, mert apja járatta a Lancet c. orvosi magazint, meg az Orvosi Hetilapot, melyekben szerepeltek végtagok visszavarrásának leírásai.
-Nem, felelte a kárvallott, mert a pasasér elszaladt a fülemmel.
Rézgróf emlékezett arra is, hogy sötét fürdőköpenyt viselt az az ember, aki azért került kórházba, mert a felülvizsgálat alatt azt állította kezelőorvosának: érti az északír válságot.
Nincs is szomorúbb ennél. De nem nehéz az ír lélek megértése, aki tudja, a kicsi szigetország sokáig angol fennhatóság alatt élt. Anglia cigányai az írek voltak. Cromwell, a Nagy Protektor, első dolga volt ellenük a gyarmatosító háború. A magyar történelemre emlékeztető ír folyamat mélypontja a 19. századi krumplivész volt, melyben éhínségben elpusztult a lakosságnak csaknem a fele. A bátrabbak megpróbálkoztak tőzegevéssel, de az sem használt. A kivándoroltak-kitántorgott Amerikába... -közül aztán olyan nevek is felbukkantak, mint Kennedy, de az is hogy végezte. A fürdőköpenyes az uzsonna után kapott erőre és kezdte fejtegetni avantgarde nézeteit, amit egy ír filozófustól kölcsönzött.
Minthogy az emberi lét hallucináció, amely tartalmazza a nap és az éjszaka másodlagos hallucinációit /ez utóbbi a nagy tömegű, fekete levegő egészségtelen légköri szennyeződése/ épelméjű ember számára a halál néven ismert legfőbb hallucináció közeledése csak illuzórikus lehet. Nem tévesztve szem elől, hogy az élet folyása csak amolyan illúzió, természetes, hogy Barabás Dolfinger Béla(így hívták a fürdőköpeny tulajdonosát) nem sok figyelmet szentelt az élet viszontagságainak, meg arra sem igen hederített, miképp is kellene elhárítani őket. Bartowni tartózkodása idején de Selby némi hírnévre tett szert 'márpedig annak a ténynek köszönhetően, hogy sohase olvasott újságot'. Egy városi fiatalember, aki egy hölgy miatt súlyos érzelmi válságba került, és úgy érezte, hogy beleőrül a viszonzatlan szerelembe, tanácsért kereste fel Barabást. A tudós, ahelyett, hogy igyekezett volna a fiatalember fejéből kiverni ezt az egy személyhez kötődő hóbortot, ahogy bárki más tette volna, felhívta figyelmét mintegy ötven áthághatatlan alapszabályra, amelyek közül a legegyszerűbb is olyan bonyolult lett volna, hogy egy örökkévalóság sem lett volna elég a magyarázatához, és mint ilyen, az ifjú hölgy rejtélyét a semmivel tette egyenlővé. Eképp a fiatalember, akit elfogott a félelem, hogy a legrosszabbtól kell tartania, elhagyta a házat, megkönnyebbülten vizsgálva az öngyilkosság lehetőségét. Csak a holdnak köszönhette, hogy a szokásos vacsoraidőben visszatért, mert a kikötő felé vette az útját, ugyanis a dagály már két mérföldnyire levonult. Fél évvel később hat hónapi kényszermunkára ítélték, a törvények tizennyolcrendbeli megsértéséért, amelyek közt a tolvajlás és a vonatkisiklatás is szerepelt. Ugyanennyit kapott a tudós is, akinek a tanácsait követte. Ám Barabás a szellem igazi támasza, föltéve, ha objektíven olvassuk /Főműve: A profán atlasz/. Explicit módon foglalkozik a gyásszal, öregkorral, szeretettel, bűnnel és halállal és a létezés egyéb kimagasló részeivel. Igaz ugyan, hogy hat sorral el is intézi őket, de ez annak a ténynek köszönhető, hogy 'lesújtóan esetlegesnek 'nevezi őket. Csak most jutott eszembe, hogy halott szereplő szerepeltetése nem is olyan új ötlet a XX. században. Ezt tette egy Erzsébet kori színműíró, meghalt apjának szellemével, William Shakespeare a neve. Másfelől emlékeztetnék egy történetre. Tenesse Williams amerikai drámaíró és Gore Vidal találkozott a Manhattan Plaza Hotel Tölgyfa bárjában. A jelenlévő kritikusok Tenesse Williams szakmai bukását jósolták. Gore Vidaltól kérdezték, hogy a prognózis mennyire pontos. Vidal válasza -a lábnál ülő fekete kutyát nézve-az volt, hogy -'Kérdezzék meg a kutyát!'
Rézgróf, amikor ráiszik
A Bismarck téren találtak rá a halottra. Csupa sár és hányás volt. Takonyból volt a nyakkendője és a az elegáns öltönyének egyik nadrágszára térdből le volt szakítva. Este volt, a gázlámpák pislogtak, a halott feküdt a havas járdán, kis füstcsík szállt fel belőle. Műanyag plasztronja gyulladhatott fel és égett a nyakába. Valószínűleg a szivarja okozhatta. Egy kis füstcsík jelezte: egy élet elszállt. A zsebében talált ecarte szerint a Crillon szállóban lakott. Behurcolták az előtérbe. Otthagyták és értesítették a feleségét.
Mire az asszony megérkezett, a halott megélénkült: hat rendőr törte rá az ajtót, mert megfenyegette őket, hogy végez velük. A hall berendezését miszlikbe aprította, gyertyatartókkal felfegyverkezve belezte ki a ruhás-és fiókos-szekrényeket. Szilánkokra törte a csillárokat, szétverte az összes tükröt, majd az ágyat és az öltözőasztalkát kihajította az ablakon, a fogasokkal együtt. Az ágyneműt cafatokra szaggatta, a függönyöket és képeket letépte a helyükről. A portást, aki segíteni akart, két ökölcsapással a padlóra küldte. Még szerencse, hogy kulcsra zárt kofferéhez, melyben a revolverét őrizte, nem férhetett hozzá. A megrettent vendégek azt hitték, hogy fegyveres támadás érte a szállodát, és pizsamában lepték el a folyosót. Mások a szalonban vagy a pincében kerestek menedéket. A portás monoklit viselt és több pincér is kidőlt a sorból. Az igazgató a lelkét is kiadta, hogy a vendégeket lecsillapítsa, ám a közhangulat olyan volt, mintha a vendégek közé bombát dobtak volna. Míg a kiutasítási végzést meghozták, a megélénkült halottnak megváltották a vonatjegyet Berlinbe. A peronon újságírók várták: - Azt beszélik, hogy valóságos hurrikánként söpört végig a Crillon szállón.
- Á, szóval arra a kis közjátékra gondolnak? Nos, az eset a következőképp történt. A feleségem egy kis ünnepséget rendezett a szállodában, annak örömére, hogy visszajöttünk a maguk ocsmány Amerikájából. És akkor engem hirtelen megszállt, hogy is mondjam, az önkifejezés vágya- fejezte be a mondatot az angyalarcú Rézgróf, aki mit sem sejtett arról, hogy a dolog már korábban megtörtént Jeszenyinnel
-
- Aztán a levegő után a csomagoló Rézgrófnak a víz jelentette a legfőbb gondot, de ezt is megoldhatónak tartotta, ha Rejtő Jenőre gondolt:
– Hogy akartak ezek itt egy évig hülyéskedni víz nélkül? – kérdezte Csont Muki.
– Desztillátoruk volt – mondta a Rézgróf.
– Az olyan betegség, hogy nem lehet vele vizet inni? – kérdezte részvéttel a fedélzetmester.
– A desztillátor – magyarázta idegesen a Rézgróf – arra való, hogy a tenger vizéből lepárolás és hűtés útján édesvizet állítsanak elő.
– Ismerem – felelte Fülig Jimmy. – Két év előtt loptam egy hajót, azon is volt ilyen előállító hűsítés.
Hajnalban indult, kora nyáron, az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy nincs útikönyve. Becsöngetett hát egy ismerős lány lakására, akivel együtt gyakornokoskodtak a televíziónál. Mákja volt, a lány nemcsak ébren volt, de adott egy Európa-atlaszt is. Vonzotta Bécs, mert tudta, hogy az osztrákok túltápláltak, de nem kapnak sérvet a munkától. A gót fantázia, a görög szellem, a nehéz szláv kedély párosul itt a Kelet álmaival, s a kelták örömével, amit a formák iránt éreznek. Széthulló személyiségét vonzották és megnyugtatták a megrögzött szokások, mint a „kisztihand” nemzetközi elterjedtsége, mely a barokk Habsburg császárok spanyol etikettjéből került át a pesti megszokásba. Gyermekkorában még látta Rökk Marikát, halványan emlékezett néhány valcer tempójára, ismerte a kék Duna kifejezést, és sejtette, hogy a heuriger- kocsmákban elmaradhatatlan a jódli, és a hölgyek Romy Schneider mosolyt viselnek, mint a Sissy a filmekben, talán még miderjük is van .Ez jól jött Rézgrófnak, aki viszont cvíder volt. De vonzotta az osztrák befejezetlenség is. Schubert nyolcadikja és Bruckner kilencedikje, no meg Musil. És Karl Kraus, aki már a harmincas években szocialista volt, holott többször hangoztatta, hogy ebből nem lehet megélni, hisz az nem egy foglalkozás. Ha a freudizmus élveboncolására gondolt Rézgróf, akkor sejtette, hogy hamis a gondtalan bécsiekről vallott derűs világkép. A feszültségeket mi sem mutatta jobban, hogy a nagykoalíciót kötő osztrákok malíciája szerint a közhivatali takarítónők között is megfelelő arányt kell tartani a konzervatív katolikus és a felvilágosult baloldali nénikék közt. A belpolitikára kihegyezett mindennapi szemlélet feltehetően onnan eredt, amikor Hitler divatba hozta a fasiszta karlendítést, melynek eredete nem a dicső latin múltból fakadt, hanem a festőszakmunkás gyakorlatából:
Idáig olajjal!
Na mindegy már Passau felé járt, amikor megütötte a fülét az első topfenhaluscka kifejezés, de igazából akkor esett hanyatt, amikor megtudta, hogy a Podwidl-Tatschkerl az étlapon nem más, mint a mi barátfülénk baracklekvárral. Azt is tudta, hogy elkésett. II. József rendelete szerint, ami 1784-ben született, a szőlősgazdák kimérhették saját borukat. A pontos előírás szerint minden évben november 11.ig mérhető ki a tavalyi bor, a határidőn túl már Alte”, azaz régi lesz belőle. Az idő viszont még csak július körül járt. Viszont a sramlimuzsikára igazán kíváncsi volt, nem arra az idétlen, műanyaghangzásra, amit Szekszárd környékén előadtak, hanem egyenesen a Schrammel fivérek találmánya izgatta, akik két társukkal kvartettben adták elő a bécsi muzsikát két hegedűn, gitáron és klarinéton. Azt azonban álmodni sem merte, hogy beülhet egy kisvendéglőbe. Tudta, hogy úticélja Mannheim, ott aztán, ha lesz egy kis pénze, elmegy sörözni, de dorbézolásról nem is fantáziált. Tehát, hogy neki négy viertelnél meg kell állni, az csak rükvercben juthatott eszébe. Lesz idő -nyugtatta magát, egy olyan országban, amely felosztásánál a szőnyegen mászkáló, azon határokat kimérő Clemenceau kijelentette: Ausztria az, ami megmarad. Testvériséget érzett ezzel a meggyötört országgal, és ez az érzés most agyon jól jött neki is-testvére elvesztése után, de irigységet is a 40 000 schillinget kereső tanárok miatt. A bécsi Moulin Rouge az Operától kétszáz méterre volt, sárgaréz kilincsek vörös plüss szőnyegek, s Rézgróf tudta,, hogy oda soha be nem mehet már. Ehelyütt elsétált a Kahlenber hegy csúcsa alá, ami talán a város legszebb pontján van, s arra gondolt, hogy innen szép időben látni lehet a Monarchiát Pozsonytól Sopronig. Rebesgették, hogy a közelben bérel villát Husszein jordániai király. Viszont Karl Joseph Swarzenberg neve, ami ott úgy cseng, mint nálunk az Esterházy, benn van minden nyilvános telefonkönyvben. Ám szállodájába, a Hotel Palais Schwarzenberg hoteljébe idegen csellengő be nem tévedhet, mert ez Bécs legdrágább szállodája, és kávézója is csak törzsvendégeknek van fenntartva. Aki bírja pénztárcával, válassza a Hiltont. Rézgróf a Vienna International Center felé sétált, ami nem más, mint az ENSZ kongresszusi központja, hogy z ENSZ által kibocsátott bélyegeket megnézhesse. Ha megéhezett, állva bekapott néhány szem kekszet. Ivott rá egy korty vizet, mert ivókutat, ami ingyenes minden vasúti pályaudvaron talált. Ha már a pénznél tartunk, azért is kedvelte a császárvárost, mert olvasta az újságban, hogy az osztrák pénzügyminiszter keresete nem lehet több, mint a munkások és alkalmazottak bérének négyszerese. Rézgróf, pedig, aki ott volt szögletes, ahol más nem, örvendezett. Innsbrucknál döbbent rá, hogy rossz helyre született. Ausztriában ugyanis 177 napilap és 2500 hetilap és folyóirat közt válogathat az ember. Itt érte Fabó Tamás elektronikus levele, melyet szerinte Ekopek, az idomított, de duhaj kedvű csimpánz diktált.
A valóság nem ér véget a paradicsom áránál –volt a távirat címe
Buenos Aires központjában, a Bolivar sugárúton, a Macondo kávéházban ültem barátaimmal: Carlos Füllentesszel /a Hadjárat írója/. Késõbb bejött Octavio Lopez, Prudencio Lopaz, /az Argentin Morning Star szerkesztői/, Rivardi Zamata /jeles librettista/, Gabriel Láz, forgatókönyvíró, s maga a nagy Basturias is, s később csatlakozott Bortasar, akit ugye senkinek sem kell bemutatni. Az asztalfőn maga a nagy Törhetssz ülnökölt, aki nemcsak metafizikai detektívregényeivel vált a dél-amerikai irodalom nagy doyenjévé, hanem az argentin gauchók késpárbajai alatt vonító tangó ütemére lüktető tükrös könyvlabirintusaival, amelyet a posztmodern hermeneutikusok szívesen neveznek körkörös söröknek is. A társaságban jelen voltak még könnyed tollú bírósági fogalmazók, novellisták, kétes hírlapírók, s olyanok is, akik nem írtak mást életükben csak feljelentőlevelet.Egyedül Garcia hiányzott, akit magunk között csak Ezredesnek hívtunk. A megnevezést nemcsak a fehér rummal való könnyed liasonja miatt érdemelte ki, hanem az abból fakadó csapongó ,szertelen bogotai fantázia miatt is, amiért is, néha, kapatosan a saját regényeiben is csak egy-egy "regényfolyót" látott. Fehér rumból-tette hozzá ilyenkor kissé szarkasztikusan Törhetssz.Üresen hagyott széke előtt a pincér megállt /a cvikkerébõl áradó szomorúság láttán éreztem, úgy gondolja, hogy neki van egyedül copyrightja a szépirodalomra, s ez a megítélés olyan egyenes, mint a Lumumba utca/, zsebébõl keskeny ecarte-t vett elő és csöndesen az asztalra tette. A levél nekünk szólt.Nem az elnök olvasta fel, hanem én, mert Törhetssz, legendás látnoki képessége ellenére is homályosan látott ,nem színről- színre, õ még a fehér rumról is azt mondta, hogy színtelen, csak mi akarunk feketén-fehéren fogalmazni. Garcia levelének felolvasása reám hárult.:-"A kötetben szereplő tizenkét novellát az elmúlt tizennyolc év során írtam. Furcsa történetük van, amit talán nem árt elmondani, ha másért nem, hát azért, hogy a gyerekek, akik ha nagyok lesznek ,írók szeretnének lenni, már most tudják meg, hogy az írás milyen gyötrő és csillapíthatatlan szenvedély.Az ötlet a hetvenes évek elején jutott eszembe, amikor egyszer egy olyan álmom volt, ami sok mindent megvilágosított bennem, akkor már öt éve Barcelonában éltem. Azt álmodtam, hogy a saját temetésemen veszek részt, talpon: ott ballagok a mély gyászban lévő ,de harsogóan vidám barátaimmal a gyászmenetben. Mindannyian boldogok voltunk, hogy újra együtt vagyunk. És én voltam a legboldogabb, amiért a halálom alkalmából újra együtt lehetek legrégebbi, legkedvesebb latin-amerikai barátaimmal, akiket már sok éve nem láttam. Amikor véget ért a szertartás, és õk elindultak kifelé ,én is velük akartam menni, de egyikük szigorúan közölte velem, hogy a mulatság az én számomra véget ért. - Te vagy az egyetlen, aki nem mehetsz el innen - mondta. Akkor értettem meg, hogy a halál nem más ,mint hogy az ember nem lehet együtt a barátaival ." /Gabriel Garcia Marquez/Ezt a trükköt ismerem-mondta elgondolkozva Carlos Füllentessz, ez Garcia Tizenkét vándornovellájának előszavából való. Én olvastam, magyarul is megjelent. - a pincér szivélyes közlése. Kösz /Carlos Füllentessz!/-Már megint Európában csatangol-mondta egy névtelen kolumnista.-Ugyan! Az Ardennek környékén csak azok az emberek laknak jól, akik tudják, hogy a szomszédban éheznek!-Akkor mit keres ott?-Rólunk ír - vette át a szót Füllentessz/! /, a történetek a dél-amerikai lélek és az európai valóság összeütközésérõl szólnak, én olvastam. A Jó utat, elnök úr c. írás egy koldusszegény banándiktátor svájci haldoklásáról szól, A szent c. novella pedig egy Andokból származó ,Olaszországban élő költő iszonyatos erőfeszítésérõl, hogy lányát, aki gyerekkorában halt meg, a pápa szentté avassa, s amikor Garcia húsz év múlva találkozik vele Rómában rájön, hogy, ...,de ekkor a pincér zavartan közbeszólt:-"Õ volt az, öregen és megfáradtan. Öt pápa halt meg már addigra ,az örök Rómán kiütköztek az elaggás végső tünetei, de õ csak várt.- Már olyan régóta várok ,hogy nem lehet sok hátra- mondta, amikor elbúcsúztunk, a majdnem négy órán át tartó könnyes összeborulásunk után. - Hónapok kérdése az egész. - Aztán elindult az utca közepén, a lábát húzva, katonai bakancsában és sapkájában, mely olyan színehagyott volt, mint az öreg rómaiaké, ment, és ügyet sem vetett az esőben felgyűlt pocsolyákra, amelyekben már rothadni kezdett a fény. Ekkor már nem volt bennem kétség, ha lett is volna valamikor, hogy a szent nem más, mint õ. Nem tudott róla, de lányának épségben maradt testén keresztül már huszonkét éve ,élve és elevenen, a saját szentté avatásának igaz ügyéért harcolt." - fejezte be a novellát kissé idegesen a pincér.-Á, szóval, Macondóban még mindig esik! -jegyezte meg Gorge Tamado - ez az õ híres mágikus antirealizmusa. -Nem, az Patrick Süsskind Parfüm-je. A Stern és Spiegel szerint ez Európa válasza Garcia Száz év magány - ára-szólt közbe egy jól tájékozott kritikus.-A mi kutyánk kölykének lába kelt, de bőréből kibújni nem tud-jegyezte meg az elnöklõ látnok.-Azt is nyilatkozta, hogy azért élt Barcelonában, mert a spanyol irodalom legnagyobb remekműveit az Inkvizíció alatt írták - jegyezte meg egy epés perui novellista.-Faulknerista!- zúgott föl a vád.A vitát a pincér szakította félbe.-azt is mondta, hogy "azért vagyok író, mert szeretném, ha a barátaim kedvelnének." Egyébként itt a távirata, ebben a pillanatban érkezett, s elénk lökött egy blankettát. Prudencio Lopez olvasta fel.:"Egy rövid novella megírása olyan erőfeszítésbe kerül, mint egy regény első sorai. A regény első bekezdésében ugyanis mindent meg kell határozni: a szerkezetet, a hangot, a stílust, a ritmust, a terjedelmet, olykor még valamelyik regényalak jellemét is. A többi már gyönyör, az írás gyönyöre, melynél bensőségesebb és magányos gyönyört el sem lehet képzelni és az ember csak azért nem javítgatja a könyvét élete végéig, mert az a vasszigor, amellyel elkezdte, arra is rákényszeríti, hogy befejezze.A novellának viszont nincs eleje és nincs vége: vagy megköt vagy nem köt meg. És ha nem köt meg, akkor azt súgja a tapasztalat, a magamé meg a másoké is, hogy az esetek többségében jobb, ha újra kezdjük valami más úton indulva el, vagy kidobjuk a szemétbe." - Marquez.-Nos Uraim! Ez nem az a Söpredék /Marquez elsõ regénye - Carlos Füllentessz közlése/ , ami szemétkosárba kerül-süllyesztette vissza a táviratot a pincér a zsebébe.
Carlos Füllentessz Gabó Tamás
A magyar-osztrák határt átlépve úgy tekintett az osztrákokra, mint jódlizó különcök félszigetére, ahol külön rezervátumban látható a filozófiai értelemben vett Bécsi Kör filozófusai, amelyek közül már nagyon sokan nem élnek, de a frankfurti iskola nagy örege, Horkheimer, épp Rézgróf elutazása előtt adott egy hosszabb lélegzetű interjút. Amikor stoppolás közben a csípős stájer levegőn elkapta egy nyári zápor, az apjától örökölt mondást ismételgette: nincs rossz idő, csak alkalmatlan ruha.
Ruhát azonban, a rajtalévőn kívül, nemigen vitt magával. Hálózsákja viszont vízhatlan volt, de egy erősebb cipő ráfért volna kelekótya barátunkra. Kíváncsi lett volna a karwendeli ősjuharfásra, melynek története a harminc éves háborúra vezethető vissza , és a wulféniára, erre az ibolyaszerű szépségre, mely egy Hermagor melletti területen kívül csak Albániában, Szíriában és a Himalájában honos. Rézgróf szívesen csatangolt egy olyan országban, melynek negyven százalékát erdő borítja, és már Luther Márton is közzétette aggodalmait a természet kiuzsorázásáról. Vonzotta a bécsi „fantasztikus realizmus”, ami nem volt más, mint a szürrealizmus utóhangja ( Rudolf Hausner, Ernst Fuchs, Erik Bauer), mely művészeti irály a valóságban nem összetartozó, noha élethűen megfestett részletek egybegyúrásával akarta az emberi alkotóerőt kiteljesíteni. Rézgróf viszont a napnál világosabban hitt benne, hogy a valóság a legnagyobb fantaszta. És ment tovább, a valcerütemhez nem szokott, kissé görbe lábaival, ment, ment, hisz bizton tudta, hogy az egyenes egészségtelen, Egy osztrák művész életművéből vette át ezt az ő életfilozófiájára is döntő mértékben fontos mondást.
Egy Hundertwasser nevű bélyeg-, épület-, telefonkártya-, festmény- és kertitörpe -tervező vagabund vette fel ezt a nevet, aki mentsvárnak tekintette a vizet, menedéknek, s hajóját is Regentag-nak (esős nap) nevezte el, amikor Japánban észrevette, hogy az esőben különösen élesen csillognak a színek. Tervezett épületeket, s benzinkutakat is. Nevét még életében többször változtatta, mondván szeretne tíz Hundertwasser lenni, hogy tízszer többet végezhessen életében.A z elismertté váló művész meghal egy csendes-óceáni hajón, s Új-Zélandon, a saját birtokán temetik el, egy tulipánfa alatt.
Félig behunyt szemmel, mintMikor képet szülök DunkelbuntHázait látom, nem ronda fakókatMinden tetőn zöldet beton helyettElőre örülök, hogy humusszáVálok magam is, eltemetnekMeztelenül, koporsó nélkülEgy fa alá, földemenAo Tea Roán (Hundertwasser, 1979)
A fiatalember boldogan nyomorgott Párizsban, akkori panoráma-képeiben semmi nincs a modernizmus fanyarságából.1951-ben teszi át székhelyét Tuniszba, ahol elsősorban az arab zene és az arab festészet kifejezési szabadság hat rá. Az afrikai gyerekek képei emlékeztették Klee archaikus, szellemes formáira, s itt ismerte fel Hundertwasser, hogy mennyire egyetemesek az emberiség vívmányai. A következő évben lesz a Bécsi Art Club tagja. Ekkor már úgy emlegetik, mint, aki képes az urbanisztika új élményét megragadni. Miközben az ötvenes években keletkezett litográfiái Van Gogh nádtoll rajzait idézi, rájön, hogy a pénz egyáltalán nem fontos a számára. Képeit is csak akkor adta el vonakodva, ha a vevő ajánlatát a duplájára emelte. Fiatalon vihart kavar: első önálló kiállításán (1952, Bécs) megnyitó beszédjében céljául jelölte meg, hogy megszabadítsa magát a civilizáció egyetemes blöffjétől. A modern várost lakógép-nek nevezi.1953-ban képviseletét átveszi egy francia galéria, s foglalkozik vele a japán művészeti kritika. A galéria vezetője így emlékezik: "jóképű, kissé félénk, csöndes, de nagyon erős akaratú fiatalember volt. még most is látom, a biciklijén, amint a hátán cipeli képeit. Saját tervezésű szürke pulóvert hordott, élénkvörös, kék, zöld és narancsszínű csíkokkal. Hosszú karcsú keze eltűnt a pulóver lelógó, túl hosszú ujja alatt. Gallér nélküli inget viselt és maga készítette szandált."A csigavonal először 1953-ban jelenik meg nála. A bécsi egyetem orvoskarán látott egy filmet a francia központi elmegyógyintézetről, s az ottani skizofrén betegek csigavonalaiban, mind az élet, mind a halál megtestesülését látni vélte." Élő és élettelen anyag keresztútjaként képes volt az egész természet, az egész teremtés kifejezésére "-mondta a híres csigavonal-motívumról. A kötet nemcsak a korabeli reakciókat közli, hanem Hunderwasser aktuális véleményét is rögzíti. Elhelyezi a művészt saját korában, saját nézeteivel ütközteti a kort. Hundertwasser rendhagyó egyéniség lehetett, a kiló búzából képes volt három hónapig megélni, egyszer ötven dollár volt a zsebében, egy évig élt és az ötven dollár még mindig ott volt a zsebében. Egy dollárból képes volt egy hétig megélni. Ám ez a magatartás Hundervasser számára a függetlenség megszerzéséhez kellett.Az egyenes: egészségtelenHundertwasser iszonyodott a derékszögű racionalizmustól, szilárd meggyőződése volt, hogy a vonalzóval húzott egyenes vonalak a legalapvetőbb szerves értelemben egészségtelenek. Ezek megbetegítik az embereket, mert egyenes a természetben nem fordul elő. A modern városok egyenes vonalai ugyanolyan könyörtelenül rátámadnak az emberre, mint a rákkeltő kémiai anyagok vagy s a súlyos betegségeket okozó környezetszennyeződések. Az egyenes vonal ember alkotta veszély. "Annyi sok vonal van, millió és millió, de halálos csak egy van köztük: a vonalzóval húzott."Az építészekkel is vitába bonyolódott Az építészet szerinte mindig a legkonzervatívabb művészet. Az építész másoknak épít. Meg kell magyaráznia elgondolásait, világosan meg kell terveznie, és nagy munkacsapatokat kell felvonultatnia. Az építtetők vagy az állam mindig nagyobb erőforrásokkal rendelkeznek, mint egy művész. Ahhoz, hogy tőkéjüket az építész rendelkezésére bocsássák, az építész elgondolásának konvencionálisnak kell lenniük, az épület funkcióját és típusát meg kell nevezni: bank, iskola, kórház, templom, gyár stb. Ritka kivételektől eltekintve, az építészek körében a Van Gogh-szerű magányos alkotó elképzelhetetlen. Hundertwasser szerint a modern építészet kudarcot vallott, mivel kezdetben jóindulatú racionalitása embertelenné vált. Úgy érzem, van mit tanulnunk: A látás nyelvtana c. elméletét, ami transzautomatizmus néven híresült el, akkor dolgozta ki, amikor Stockholmban tányérmosogatóként dolgozott.Egy libériai lobogó alatt futó észt hajón matrózként készít egy nyomatot (S/S Bauta). A hajófarán a lobogó fölött tompa csillag fénylik, amely lehet a Nap vagy a Hold, a hajó belsejét pedig külső falán át mintegy röntgenfelvételként látjuk. A fehér válaszfallal szemben vörösben játszanak a külső lépcsők és a külső vasszerkezetek tartói, a szellőzőkből kék fények villóznak. Az áttetsző felépítményen és a taton reményteljesen villognak a hajóablakok fényei, barátságosan csillognak a helyzetlámpák, minden normálisnak látszik. A valóságban azonban a hajó gyilkos pokol volt, durva, züllött matrózai azt képzelték, hogy Göbbels markába kerültek, aki folytatni akarja a háborút. Részeges, hontalan férfiak voltak, a kommunizmus kétségbeesett menekültjei, akiknek nem volt többé hazájuk, ahová visszatérhettek volna. A legénység többi része bűnözőkből állt. Hundertwasser gyönyörű képén semmi nem tükröződik.Az egyenes tényleg egészségtelen -mondta Rézgróf, aki szintén egy tulipánfa alatt akart meghalni, olyan muzsikaszó mellett, mint amit a leghíresebb alpesi rockerek csak álmodni tudtak volna maguknak. Az elnyűhetetlennek látszó katonai cipőben bakató Rézgróf tudta, hogy az első világháborút katonaként átélt Rilke gyakorlati benyomásait gyakran misztikus, de pátoszmentes lírába öntötte. Rézgróf viszont legalább egy fiertelt akart magába önteni az osztrákok világhíres snapszából, az enciánpálinkából, holott neki csak a cián járt volna ki. Ugyanakkor szeretett volna találkozni Thomas Bernhard-dal, aki darabjaiban száraz szarkazmussal írja le, hogy a hatalomból kirekesztett ember aligha kerülheti el végzetét, s mindezt az író merő szarkazmussal rögzíti. Elfride Jellinek már túl sok is lett volna, hisz utazásának még csak az első hete kezdődött el. Noha elhatározta, hogy négy kiló száraz, háztartási kekszen húzza le Mannheimmig az utat, ahol pompa, fény, gazdagság várja, elcsábult egy Tiroler Gröschtl-nél egy korán nyitó heuriegernél. A kaja egy kiadós serpenyős eledel volt krumpliból, hagymából, marhahúsból és szalonnából, mely különösen egy izzasztó huszonöt kilométer megtétele után s stájer dombságok között tud igazán jól esni egy erdei kunyhóban. Szerette a stájer és tiroli vidékeken elterjedt rétest, ami önmagában egy tartalmas ebédet jelenthet, és a gyermekkorában megismert smarnit, amit itt előkelően császármorzsának neveztek. Keresztút elé került, mikor meglátta az étlapon a Linzer tortát, Felső-Ausztria büszkeségét, ami még politikai vita tárgyát is képezte egyszer, mert találtak egy 1695-ös receptet, és nehezen sikerült azt a kínos feltételezést eloszlatni, miszerint egy bevándorolt bajor cukrász készítette elsőként. Rézgróf csak ment tovább, keresve a zöld veltelinit, noha tudta, hogy Heiligenbrunn környékén nyolc községben nemesítetlen, direkttermő szőlőből készítik az Uhudlert(magyarul novabor), melynek ízvilága a hetvenes években gyakran késztette töprengésre diákéveit tempózó hősünket. De kedvelte a gyógyfüves almalét is, melynek kinn Spezi volt a neve. Rézgróf csak bandukolt, néha stoppolt, s ment Bécs felé, melyet hordalékvárosnak is neveztek, Ingeborg Bachmann-:” Országok sodródtak hozzá, és idegen földek árúi: szlovák keresztszemes terítők, Bulgáriából tojásoskosarak, Magyarországról pedig egy dacos akcentus. Jól megfér a császárvárosban a modern kultúra, az Operabál, a spanyol lovasiskola, a fénykorok melankolikus utóérzete, és a kedves bécsi hóbortosság. Noha az elhunyt nővérének vagyonkezelője nem egy, előre megadott, pontos időpontban várta Rézgrófot, Bécsre nem akart sok időt szánni. Úgy képzelte, hogy Mannheimben találkozik a hivatalnoknővel, aki kiviszi őt testvére lakásához. Készítenek egy hagyatéki leltárt, s átadja a halott nővér lakásának kulcsait, mely jogilag is az övé, hisz nővérének nem volt sem gyermeke, sem végrendelete. Úgy tervezte, hogy Mannheimban tölt legalább két hetet, és azt is megszervezi, hogy nővére dolgait (kocsi, számítógép, mosógép, tévé) valamiként hazahordatja. Egyelőre még csak Bécsben járt, ahol megdöbbenve vette tudomásul, hogy a Szent István dóm 343 lépcsőfokáról juthat el a déli torony tetejére, amit az osztrákok Steffl kilátóerkélynek neveztek el, a magyarok meg egy sörfajtaként tartják nyilván a Steffl kifejezést. A Maria-Theresia platzon ült le, ahogy szokta. Kibontotta elemózsiás kosarát és falatozni kezdett. Nem Bécs egyetlen reneszánsz épülete érdekelte, a Stallburg, hanem a Nathionalbibliothek, mert e könyvtár esetében a Habsburgok már 1579-ben köteles példány küldését szabták ki minden könyvkereskedőre. Később a könyvtár többek közt a Fuggerek, Jenő herceg és több, más kolostor könyvtárát egyesítette. Így a könyvmonstrum hozzávetőlegesen két millió könyvet tartalmazott, köztük több Corvinát és 40 000 kéziratot.
Míg sütkérezett a napon, barátjára, Fabó Tamásra várt. A könyvtár sarkánál adtak egymásnak randevút. 1977-ben ismerte meg a jász születésével gyakran kérkedő magyar -közművelődés-szakos diákot. Abba a kocsmába jártak, ahová az író, Bólya Péter is járt, és Szeged koronázatlan költőfejedelme, Hümér. Életüket az állomáshoz közeli Sárkány, Alsóvárosi és Gütner söröző Bermudaháromszögében töltötték. Havonta egyszeregyszer beiktatták a Jégjunyhót is, s megfordultak belvárosi Hági környékén is, ahol kiváló cseh ételeket lehetett kapni, elképzelhetetlen A kádári rendszer összeomlásának még nem mutatkoztak a gazdasági jelei. Ötszáz forint volt egy albérlet, és 13 forint volt a legendás Sárkány sörözőben a pacal, a rántott máj és a rántott velő. Még tudományos szocializmus is volt a tananyagban. Az idő egészen másként viselkedett. Kezdjük azzal, hogy volt tavasz. Volt rá példa, hogy Rézgróf felment Szegeden annak tízemeletes háznak a széllel védett tetőterére, amelyben lakott, és néhány nap múlva, már márciusban, négerbarnán jelent meg az előadásokon. Tamás egy elkényeztetett, fantasztikus felépítéssel rendelkező nagyivó volt. Olvasmányaikról beszélgettek, söröztek és teniszeztek az akkor még ingyenes teniszpályákon Szolnokon. Tamás megosztó jellem volt, korán vált az alkohol rabjává, de kezdetben sikereket ért el. A helyi Jászberényi Főiskola alkalmazta filozófiaoktatóként. Ám a konyakokkal és a diáklányokkal való kokettálást a vidéki főiskola morálja nem igen tűrhette, ezért Tamást egy rövid szemeszter után kiebrudalták onnan. Mindenre rásegített kendőzetlen antiszemitizmusa, mely ugyan mérsékelt volt, de a részéről abszolút ökörség, mert ős sem a mélymagyar rögvalóságból eredeztette családfáját, hanem a jászoktól. Hosszú ideig alkalmi segédmunkából élt, árkot ásott, kőműveseknek maltert kevert, míg egyszer csak felmentés született: Felvették tanársegédnek a pécsi egyetem filozófia szakára. Úgy gondoltuk, hogy most már lehiggad, megszületett Marci nevű kisfia is afelé tolta az elképzelésünket, hogy befogja a száját és nekilát komolyan melózni. A rendszerváltáson átesett magyar felsőoktatási intézmények felemás módon álltak hozzá a filozófiaoktatáshoz. A Nyíregyházi Főiskola fel is számolta a tanszéket. Egy ott tanító barátja Rézgrófnak, aki ráadásul adjunktus volt, munkanélkülivé vált. Természetesen el kellett mennie a helyi munkaügyi központba, hogy újságkihordó lehessen. A papírjait regisztráló hölgy értetlenkedett. Azt tudakolta ugyanis, hogy mi az, hogy adjunktus, mert ő ilyen foglalkozást nem ismert. A rendszerváltást átélt filozófiai oktatás azonban már más követelményeket kívánt meg. Nem volt szükség a dialektikus és történelmi materializmus tételeinek szajkózására és Szovjetek Bolsevik Pártjának története sem jelentett már fogódzkodót a hitükben meggyengültebbnek. Pécs modernizált. Fiatal oktatógárdát szervezett, akiktől elvárta, hogy több nyelven olvassák a korszerű filozófiai szakirodalmat. Elvárta, hogy rangos magyar és még inkább nemzetközi lapokban filozófiai szakcikkeket publikáljanak, mint ahogy azt is, hogy különböző nemzetközi ösztöndíjakat nyerjenek el kutatásaikhoz. Természetesen az is alapkövetelmény volt, hogy a filozófiai előadások és szemináriumok az ujdondász és újtörök profizmusnak megfeleljen. Az egyetem auditóriumában, kezében egy sörösüveggel bóklászó Fabó Tamásnak , aki sem cikkekkel, sem könyvekkel, sem sikeres nemzetközi szereplésekkel nem öregbítette az egyetem jó hírét, rövid időn belül felmondtak. A pécsi uránbánya szilikózissal fertőzött, alkoholista bányászai közt még jó ideig lehetett arról povedálni, hogy mit érthetett Hegel az abszolútumban megtestesítendő szubjektum és objektum egységéről, ez már a vasárnapi rántott húsok és tökfőzelékek anyagi előteremtéséhez kevéssé voltak sikeresek. A válás rövid volt és drámai. Tamás hajópincérnek állt be. Berúgásait gondosan a műszakbeosztáshoz igazította, és élte az ócenjárók számára korántsem gondtalan életét. Most azonban itt volt az alkalom, hogy húsz év múlva megint találkozhassanak, élőben. A megadott időpontban cilinderes, sétapálcás arszlánok grasszáltak az impozáns könyvtár környékén, no meg a piercinggel bőven ellátott, körmüket, szemöldöküket, hajukat koromfeketére festett gördeszkások gyakorolták a tömegpszichózishoz elengedhetetlen gyakorlati ismereteket. Aztán egy madárijesztő tűnt fel, kopott esőkabátját rézdróttal fogta egybe, és lyukas bakancsából kilógtak a Das Bild gyűrött foszlányai. Mindössze 10 schillinget kért, vagy legalább egy eurót. Esküdözött, hogy megírja a spanyol egzisztencializmus történetét, az ösztöndíjbizottság java a pártján áll. Mire ideért, felengedett, egy műanyagflaskót emelt ki rongyos, zöld Bundeswher mintájú katonai hátizsákjából, és a zavaros löttyel megkínálta volna Rézgrófot, aki ezt elhárította. Aztán mesélni kezdett, hogy összejött az egyetemen Klavár Ritával, egy vasutas háromgyermekes özvegyével, aki kiköltözött Graz-ba, és még őt is beengedte. Az idős nagynéni jelentette anyagilag az együttélés fundamentumát, mert sem Tamás, sem Rita nem rendelkezett állandó jövedelemmel, noha a minden hétvégére betervezett, török eredetű haskára, vagy egy kicsit gyengébb minőségű kokainra igényelték volna az apanázst. Ekkor született meg az ötlet, hogy Rita megmérgezi a nagynénit. A reggeli kávéban akartak beadni neki halálos dózisú ciánt. Eljött a döntő nap, Rita kitöltötte a kávét, ám idegességében a mérgezett kávét ő itta meg. Orvoshoz nem mertek fordulni, mert nehéz lett volna kimagyarázni, hogy egy bécsi jellegű, melanzsos, fahéjjal fűszerezett, értékes porcelánfindzsába felszolgált kávéba, hogyan kerülhetett annyi cián, és ha már valami belekeveredett, akkor miért csak egy csészében mutathatták ki a rendőrök a cián nyomait. A rendőrök kisvártatva elvitték Ritát, a nagynéni többet Tamást be nem engedte (hova lett a bécsi kedélyesség?) Aztán még mesélni próbált Ortegáról, akinek bölcseletében, melyre ránymta bélyegét a nietzschei hatás, három korszakot különíthetünk el. A neokantiánus időszakban a tudomány- vallás-művészetek hármas egységében fogant kultúrafogalom foglalkoztatta; de 1914-től Simmel, Spengler, M. Scheler hatására az életfilozófiák felé fordult. Filozófiai érdeklődésének középpontjába az egyoldalúnak tekintett racionalizmus helyett az egyéni lét kérdései kerültek. Ezt kiegészítve jelentkezett az 1920-as évektől az ún. egzisztenciáló szakasz, melyben a heideggeri és dilthey-i bölcselet „kompromisszuma” fejeződött ki, vagyis ateista, nem irracionális jellegű, optimista és erősen szociális színezetű filozófiát alkotott. Az élet mellett a másik középponti filozóféma Ortega bölcseletében a történelem lett, mivel egyfelől a korfokozódó társadalmi, politikai problémái, másfelől a történettudomány önállóságát kétségbe vonó pozitivizmus arra sarkallják Ortegát, hogy átfogó történetfilozófiai magyarázatot találjon. A természet vizsgálata révén látta be, hogy a történelmet az állandó változás hatja át (szemben a természet mechanikus ciklikus mozgásával), és a történelmet formáló két alapvető tényező a meggyőződés és a generáció. Talán legismertebb művében, A tömegek lázadásában kora problémáit is ebből az aspektusból világította meg. Rögtönzött előadását hirtelen szakította félbe.- Te még laksz valahol? -kérdezte Rézgróftól, aki riadtan elmenekült. Hátra sem nézett, úgy futott, mintha a vele szemben rohanó jövőt akarná elkerülni. Úgy érezte, hogyha nem juthat el Salzburgba, akkor elveszett.
Innen Ausztriába megy, majd Németországba, jegynélkül vissza
Ottó (Rézgróf felmenője)a templomos lovagok védelmét élvezi
Starck a weimari udvar különösen tanult, sokat utazott és tisztelt káplánja, ugyanakkor elismert szakértője volt a keleti nyelvészetnek is. 1767-ben váratlanul bejelentette, hogy ő a templomos lovagok lelkésze. Igazán különös állítás, hiszen a rendet, mér amennyire az emberek tudták, a XVI. Század első éveiben gyakorlatilag felszámolták.
A templomosokat III. Sándor pápa hatalmazta fel saját papok megválasztására. Starck állítása szerint e papok, belső, titkos társaságot alkottak a rendben, s a jeruzsálemi Szent Sír temploma kanonokjainak közvetlen leszármazottjai voltak. E titkos társaság magát Jézus Krisztus Urunk Jeruzsálemi Szent Sírja, Szent és Szegény Templomosok Rendje Kanonoki Lovagjainak Rendje Lovagjainak Ligájának nevezte. Úgy tűnik, Starck újraalapította ezt a ligát, egyfajta szabadkőműves-rendként, és Starck klérusának nevezte el. Titkos dokumentumait általában soha nem tette elérhetővé a szabadkőművesek számára, s így azok létezése továbbra is kérdéses lenne, ha XIII. Károly svéd király már nem jutott volna hozzájuk. Károly később megalakította a kissé különös svéd szabadkőműves-rendet. Starck dokumentumai most az ő archívumában vannak.
Starck rejtélyes és titkos dokumentumai elvileg magyarázatot adnak Jézus színeváltozásának valódi természetére, s, hogy mi is történt valójában ott a hegyen. A három tanítvány, Péter, Jakab és János Starck véleménye szerint egy beavatási szertartáson vett részt. Megint csak Starck szerint a templomosok ismerték Jézus tanítványainak titkos rangsorát. E rangsor hármas csoportokra oszlott. A színeváltozás idejére Jézus már beavatta-„rituális újjászületés”-fivérét, Józes/Józsefet, illetve Nikodémust, aki az ide vonatkozó kérdéseit feltette az éjszakai találkozón.
Starck dokumentumai biztosítanak róla, hogy Jakab, Péter, és János természetesen nem látta Mózes és Illés szellemét. Szerintük a színeváltozás folyamatában természetfölötti lények nem vettek részt. A tanítványok voltaképpen Nikodémus és Aritmetiai József társaságában látták Jézust. E kettő természetesen azért volt jelen, mert már beavatottak révén szerepük volt az új csoport beavatásában. Jakab, Péter és János rituálisan újjászületett valamilyen misztikus rítus révén, és ezzel bizonyos titkok megnyíltak előttük. Ezek a titkok tanítják meg az anyag kötöttségei alól való felszabadulást; ezek az üdvözülés gyakorlati eszközei; megmutatják az embernek, hogyan használhatja fel ezt a felszabadított isteni erőt, s válhat így az anyagi és szellemi világ urává, mígnem belép egy „új mennyországba és új világba.”
A történetnek van még egy eleme, mely felbukkan a szabadkőműves/templomos kutatások során, mégpedig az a szokás, amely láthatóan végigkísérte a titkos társaságok némelyikét. Úgy tűnik, hogy e csoportok legbecsesebb értékeiket a nagymester sírjához közeli, boltozatos, sírboltszerű üregben rejtették el. Mint ezt többen felvetették, ez a hagyomány felbukkan a Jézus sírjával kapcsolatos rejtély körül is.
Mi történhetett?
Jézus tagja volt egy-talán maga alapította -szektaszerűségnek, ami még olyan elemeket foglalt magában, mint a beavatás gyakorlata, illetve titkos, vagy legalábbis rejtett tudás. Aritmetiai Szent József, aki talán Jézus közeli Rokona, esetleg a fivére, tagja lesz a belső közösségnek, és ezért az ő feladata Jézus temetése, amit meg is tesz, újonnan épült sírboltjában.
Konstantin anyja, Heléna, Aritmetiai József leszármazottja , s így ismeri azokat a titkokat, amelyeket a család rá hagyományozott. Ennek révén tudjaazonosítani Jézus sírját, három évszázaddal a temetés után.
Lévén Jeruzsálem Konstantin kezén, Heléna zavartalanul felkutathatja a sír helyét, illetve azokat a titkokat, amelyeket őse, Aritmetiai József rejtett el. Fia aztán biztosítja a rejtekhely biztonságát azzal, hogy fölé emelteti a Szent Sír templomát.
A XII, században jönnek a templomosok, akik szintén zavartalanul kutatnak a rejtekhelyen. A Szent Sír templomában teszik le fogadalmukat, amely intézményesíti rendjüket. Fogadalmuk szerint elvileg a palasztinai szent helyekre vezető főútvonalak zarándokainak védelme lett volna a feladatuk, de semmilyen bizonyítéka nincs annak, hogy ezt a hatalmas vállalkozást kilenc ember milyen módon tudta véghezvinni., vagy egyáltalán megpróbálni. Arra a hatalmas munkára, amit a Templom-hegy alatti, ún. Salamon istállóinak megtisztítására fordítottak, ellenben van bizonyíték. Majd kilenc év múlva nagymesterük, Hughes de Payens jelentette Szent Bernátnak, hogy a „feladatot teljesítettük.”
A templomos rendet a XII. század elején alapította kilenc lovag, akik kilenc évet töltöttek Jeruzsálemben és ásatásokat végeztek a Templom-hegy alatt, az ún. –Salamon istállóinak” feltárásán. Az alapítók Clairwaux-i Bernátot kérték fel ügyük képviseletére. A ciszterci rend legnagyobb alakja pártfogásába vette az új rendet és 1118-ban a pápa jóváhagyta az alakulást, s a templomos rend közvetlenül a pápa fennhatósága alá tartozott, bármelyik országban is volt konventjük.
A rend története, most nem tartozik az írás témájához, bár az erről szóló leírás nagyon érdekes dolgokra világítana rá. Külön figyelmet érdemelne a rend magyarországi története, amely tele van rejtélyekkel.
. Dánia a világ legrégebbi királysága, s az európai nagy birodalmakkal azonos súlyú volt a XI-XII. században. Knud dán király 1016-ban Angliát is meghódította, s 1035-ben bekövetkezett halálakor pedig Dánia, Anglia, Norvégia uralkodója volt, de Svédország és Skócia egyes részei is uralma alá tartoztak. A XI. század második felében a dán királyok hódító törekvéseiket a Balti-tenger mellékére helyezték át, miután 1066-ban Angliát elvesztették.
1104-ben a pápa érsekség alapítására adott engedélyt Lund városában. A város ma Svédországhoz tartozik. Katonai szövetség alakult a dán király, az érsek és a templomos lovagok között, amely egy balti-tengeri missziót is magában foglalt és megkapták Bornholm szigetét is. Eskil lurdi érsek és Valdemár dán király meghonosították a vendek között a kereszténységet, akik a közeli Rügen szigetet birtokolták, s korábban sokszor fosztogatták a dán partokat. Eskil érsek, aki szoros kapcsolatokat ápolt Clairvaux-i Bernáttal, cisztercita és templomos kolostorokat alapított végig a Balti-tenger partjai mentén.
Az akkor még pogány észtek elleni –keresztes háborút” jóváhagyta a pápa és elkezdődött egy 35 évig tartó háborús időszak, s a hadjáratokhoz a bázisokat a Balti-tenger szigetei jelentették: Bornholm, Øland és Gothland.
A szigeteken különleges templomok épültek, amelyek templomként, őrtoronyként és raktárként funkcionáltak. A szárazföldön is épültek hasonló templomok, amelyek közül több kör alaprajzú volt.
A bornholmi rejtélyes építészeti együttest most külön ismertetem, mert erről sikerült személyes tapasztalatot szereznem, ez év augusztusi utazásomon.
A sziget nagyjából 600 km² területű, alig nagyobb Budapest területénél. A szigeten 15 olyan templomról tudunk, amely a XII. században épült, s ezek közül 11 ma is áll. Hármat a XIX. század végén lebontottak, s helyükre vagy közelükbe új, neoromán stílusú templomot építettek. A negyedik neoromán templom mellett ma is ott áll a régi templom romja.
A templomok elhelyezkedése látszólag esetleges, bár elgondolkoztató az a tény, hogy településeken kívül, vagy települések nélküli területeken állnak. A sziget soha nem volt sűrűn lakott, a XII. században néhány ezer lakosa lehetett, s mai csak 50000 lakosa van.
A templomok egymáshoz viszonyított helyzetét kutatva rájöttek a kutatók, hogy ezek az épületek egy bonyolult, de mindig centrális, geometriai alakzatba rendeződnek, amelyet a megfelelő kulcs felfedezése és használata után ismerhetünk fel. Egy fajta szent geometria mintázatát láthatjuk a kiemelt templomok elhelyezkedésénél. Rengeteg rejtély van még mindig, de már eddigi ismereteink szerint is zseniális építészeti tudás és tervezés bizonyítékait láthatjuk.
A későbbi korokban a templomosok bornholmi jelenlétének összes írásos nyomát eltűntették, s ez megnehezíti a rekonstrukciót, de nem teszi lehetetlenné.
A 15 templomból 12 illeszkedik be abba a rendszerbe, amelyet Erling Haagensen és Henry Lincoln: A templomosok titkos szigete c. könyvében leírt. A szerzők jelzik, hogy még nagyon sok összefüggés lehet a templomok elhelyezése között.
Az ősi templomok közül 4 kör alaprajzú. Ezek a térképen úgy helyezkednek el, mint az égbolton a Corvus (Holló) csillagkép. A templomok ilyen jellegű elhelyezkedését a könyv szerzői csak nagyon bátortalanul említik.
A körtemplomok háromszintesek voltak, s három közülük ma is az, a negyedik jelenleg csak kétszintes. A templomosok sok körtemplomot építettek, s ezek közül ma is áll jó néhány Spanyolországban, Portugáliában, Angliában, Franciaországban. Minden valószínűség szerint ilyen épület Magyarországon is épült, tehát a bornholmi templomokhoz hasonló többszintes körtemplom. A kutatás erre a területre még nem terjedt ki, de a Selmecbányán épült, s ma az Óvár erődrendszeréhez kapcsolt többszintes körtemplom, templomos építmény volt.
A körtemplomok alsó szintje három körből épült fel, s a Szentháromság jelképének fogható fel. A legnagyobb kör közepén a Világfát jelképező oszlop emelkedik, amelynek szétívelő felső részén különleges freskók láthatók mindegyik templomban.
A legnagyobb körtemplom, az Østerlars templom, közepén levő oszlop belsejében helyezkedik el a keresztelőmedence és a belül lévő térség szinte külön templomnak hat. Biztosan mondhatjuk, hogy ezek a templomok különleges beavató helyek voltak. A felsőszintek rejtekhelyek, védelmi feladatokat ellátó erődítmények részei is lehettek, mert a fővárosban, Rønne-ban áll még ma is az az erődítmény, amely kör alaprajzú, többszintes, de nem volt templom.
A körtemplomok a következők: Østerlars, Nylars, Olsker, Nyker temploma. Neoromán templomok a régiek helyén vagy közelében: Vestermarie, Klemensker, Rø, Ostermarie (itt áll a romos régi templom). A hosszhajós templomok: Bodilsker, Ibsker, Rutsker, Knudsker, Povlsker, Aakirke, Pederskirke.
A szigeten még több olyan templom áll romosan vagy épen, amely a középkorban épült, de ezek a templomosok eltűnése (visszavonulása) után épültek.
A geometriai tervezés részleteit most nem ismertetem, mert az említett könyv ezt nagy részletességgel megteszi, bár jelzi, hogy még sok kutatás szükséges. A tervezők olyan ősi tudás birtokában voltak és ezt alkalmazták az európai országokban akkor épült gótikus katedrálisok építésénél és a bornholmi templomok elhelyezésénél is.
A sziget építészeti és mérnöki gyakorló terep volt a templomosok idején és ennek emlékeit láthatják ma az ide látogatók, akiknek többsége ezekről semmit sem tud. A sziget ma népszerű üdülőhely, ahol homokos tengerpart és sok kispanzió várja a látogatókat.
Az ismertetésből nem szabad kihagyni a rúnaírásos köveket és faragványokat sem. A főváros múzeumában, a templomok melletti temetőkben, de régi gyalogutak kereszteződésében nagyon sok rúnaírással és érdekes motívumokkal díszített emlékkő is látható.
Hatszögi Ottó
(Rézgróf ükapja)
Ottó beleszületik a német lovagrendbe
Tudom, hogy szétfoszló életed során még nem hallgattál messzi hangokra. De már hónapok óta kereslek, kutatom szemeid sugarában a megpihenni vágyódást. Halk, csöndes napjaid sorában figyelem esténként arcod rezdüléseit. Utánad hajlok a tavaszi szélben és megmutatom az illatos akácfák lombjaiban megrezzenő ígéretet. A hajnal cseppjeit paskolom karodra, hogy figyeld a betonjárdák repedéseiben megbúvó titkos életet. Plakátok előtt állítalak meg az esőben. Kirakatok tükrében simítom mosolyra arcod. Milliárd fénykört és rezgő nyugtalanságot ültetek hajszálaidba, nehéz lépteket adok, hogy a parkok mélyén korhadt fapadokon eltűnődhess az élet abszurd és sokszor értelmezhetetlen eseményein. A magányba sodorlak és az esti lámpafény körül emlékeztetlek a hulló hópelyhek imbolygó fénycseppjeire, mely csókokként olvad szét a szerelmes testeken.
Elaltatom Benned gyermeki lényed ábrándjait és kiszárítom torkod az esti csillagfényben. Záporok zuhatagaiban fürdetem álmaid, és szenvedélyed tisztára mosom.
Csak halkan szólok Hozzád, még engedve, hogy fontos dolgaid intézzed melyek nélkülözhetetlenek a mindennapi nyugodt lélegzethez, de egyre többször vagyok ott mély sóhajtásaidban, ilyenkor nem érted miféle vágyak szóródnak szét ágyad körül, miféle hívás és kérlelés szítja ujjaid, hogy leülj végre és gondolatban már hozzám térj.
Erre vártam már kitudja mióta, erre a percre, hogy elgondold azt a történetet melyben talán végre írott anyaggá formálódik szellemi formám, melyet sohasem ismertem. Nem tudom miféle lény vagyok, igaz már örök emlékezettel rendelkezem, életem során számtalan vágyban kutattam önmagam, szeretteim arcában sokszor rémületet keltve hallgattam lelkemben az északi tenger hullámait. Minden dacom, dühöm és konokságom ellenére nélkülöztem a gőg érzését, mert idejében beláttam halandó testem törvényeit. Amikor Anne nagyanyám halálán volt felégette, üszökké változtatta a férjétől örökölt gazdaságot, így tért büszke tartással a hamvak közé. Ezt anyám mesélte még nekem, amikor tizenkét éves voltam, ő szótlanul ült a verandán, ajkait véresre harapdálva próbált figyelmeztetni arra, hogy testünk mit sem ér ha nem érintheti a sokáig szerető és megértő kéz, mert ez a kéz tudja, hogy az ö teste csak nyüszítő ugatás a fülemüle énekéhez képest, melyet a mi testünk dalol. Anyám szomorúan állt fel a székről és mély sóhajtással tudatta velem, hogy nincsenek már ilyen asszonyok gyermekem, mind kihaltak, persze nemcsak az ilyen asszonyok haltak ki, hanem a hozzájuk tartozó férfiak is. Mégis elmondhatom talán, hogy számomra, csak keveset értek tapasztalatai, mert abban a pillanatban távolodtam el a múlttól és véstem szívembe a délután ezernyi csodáját. Virágról virágra hajtottam a pillangókat és az odvas, öreg fáink kérgéről lekapartam a lecsurgó gyantamézet.
Egyetlen férfi karjaiban sem leltem nyugtot, egyetlen nő sem tanított bölcsességre engem, ezért az utolsó földi megtestesülésem emlékeit most hadd suttogjam el hosszan Neked.
Csak a mélyszürke ég feszült rám, mikor kék szaténruhám felhasította egy csontból kifaragott tőr. Leomló fekete hajszálaim közé szivárgó vér friss illata, elgyengülő testem párája rövid és éles kínban áramlott a föld kiszáradt repedéseibe 1968 .július huszonhetedikén a Yorki katedrális előtti parkban este kilenc órakor, ,pontban akkor, amikor megszólal az esti campanella.
Ekkor tudatosult bennem, hogy rövid, de gazdag életem során megtanultam a gyermekkorom öntudatlan pillanataiban az élet és a halál mély, rejtelmes törvényeit. Már nagyon kicsi gyermekként megmutatták nekem, hogy milyen utakon jár a halál, s hogy annak különös szaga van. Ezt az illatot éreztem magamon három héttel azelőtt mielőtt a bordáim közé szaladt a kés. Nyomban felfogtam érzékeimmel, s az alkonyati naplemente fényében megállva hatalmas teraszunk kőkockáin kihűlt teámat megittam az előérzet szorongató terhe alatt.
Tudtam, hogy hagytam nyomokat a világban, férjem minden ellenvetése akkor lepergett rólam, és nekiálltam ügyeim rendezésének. Felhívtam ügynököm, s átadtam neki egy kéziratot, melyben legtitkosabb, meg nem hallgatott gondolataimat írtam le.
Kértem őt, hogy semmi szín alatt ne olvassa el csakis abban az esetben, ha velem történik valami. Meglepett arcára mosoly szökött, azt hitte viccelek, hogy oktalan irásokra adom a fejem, festő létemre. Harsányan beszámolt a képeim eladásáról majd felbontott egy üveg félédes Malagát. Lassan kortyolva a velencei kristálypohárból az italt, szemébe néztem és törtfehér sálamat a nyaka köré fontam, melyet siklásában megcsókolt. Ott álltam a faragott diófaajtó előtt, ott álltam előtte akkor utoljára. Másnap elutaztam vidékre nagynéném házába, férjem beleegyezésével. Akkor már képtelen voltam elviselni örökös kiigazításait, zsörtölődéseit házvezetőnőnk is megelégelte. Nyugtalan éjszakáimon csak egyetlen vigaszra tudtam gondolni. Nagynénim háza előtti jázminbokrokra és tulipánokra, melyek különös módon júliusban is ontották illatukat a magasan ácsolt filagória körül. Megtisztítottam ecseteimet és bepakoltam minden festőeszközömet a régi Rover csomagtartójába. Sietnem kellett, mert tudtam, hogy vásznat új vásznat is vennem kell, és a derék Collins nyári szabadságra készül, ilyenkor bezárja üzletét és már huszonhat éve megtalált hitvesével tölti a nyarat erdei lakukban. Láttam, ahogy Collinsné élvezi a szégyentől mentes megengedett örömöket és élvezi, ahogy az idős férfi ráncos és apró melleit simogatva, mintha áldást osztana asszonya elmélyült ráncainak mikor magáévá teszi a zöldleveles damasztágyneműn.
Azon a délutánon nagyon nagy hőség járta át a vidéket, az anemónák szomjasan és fanyar módon zárták össze szirmaikat s én egy egyberészes nyakban megkötős fekete ruhában vágtam neki az útnak.
A melegtől gyöngyöző homlokom mögött megérett bennem életem utolsó festménye. Tudtam, hogy nem sok időm van, ennek ellenére a békesség és a méltóság mély hullámai járták át szívemet. Eszembe jutott, hogy nem búcsúztam el kedvencemtől, Chilli már napok óta hosszabb időre eltűnt, s az utóbbi időben mintha többet nyávogott volna a szomszéd Pannington háztetőjén.
Amint ezekre a meghitt pillanatokra gondoltam a Rover karburátora furcsa hangokon figyelmeztetett. Éles kanyar szédülete és kicsipkézett szikla látványa állított meg. Lábaimat villámgyorsan a fékre helyeztem és a kormányt nagyobb ívben fordítottam jobbra el a megizzadt ujjaimmal.
Nem vettem észre, hogy milyen sebességgel rohantam az úton. Kétpercnyire az éles kanyartól megpillantottam egy lombos fát, kiszálltam és olyan nehéz lett a szívem, hogy becsuktam a szemem a hirtelen rámtörő fáradtságtól. Még a napot sem akartam látni.
Lassan, percekig tartó némaságban tértem vissza önmagamba, az ecseteimre és a vászonra néztem. Majdnem ellopta tőlem egy pillanat. Tudtam, hogy ezek már egy halott tárgyai, de a gazdagságra vágyó élőknek még tartozom. Még tartozom egy képpel. Én Gwendolin Sanseverina d’Arthez.
Alice könnyed mozdulatokkal készítette a tölteléket a csirkéhez. A jégsaláta ropogós részeit meghagyta salátának, egy-két levelet félre rakott díszítésnek. Penningtonék házából zongoraszó hallatszott. Alice felsóhajtott, mert már unta a kis Pennington lány klampírozását, mikor neki fontos számolásokat kellett elvégeznie a háztartás kiadásairól. Főnöke megkövetelte tőle a pénz szigorú elszámolását, de évek óta nem mehetett el szabadságra. Folyton szorgoskodnia kellett, mert a ház ura fontos vacsorákat adott minden hónapban legalább kétszer, melyekre általában négy-öt embert hívott meg. Mindig ugyanazokat. Szigorú, szikár alakokat, akik olyan idegenek voltak Alice számára, mintha nem is erről a földről jöttek volna. Kimértek voltak, arcuk sosem rezdült, precízen szabott öltönyük hajtókáján valami jelvény fénylett, de sohasem tudta megnézni rendesen mi is van ráírva. Ma estére jérceleves, töltött szezámmagos csirke , grillázssütemény,és gyümölcs volt a menü. Ezt még Gwendolinennal állították össze előző délelőtt. A ház asszonya Alice számára az évek során egyre közelebb került. Sokszor nem értette percekig elrévedező tekintetét, néha napokig nem jött elő szobájából és nem volt hajlandó egy szót sem szólni, máskor meg pillanatok alatt kapta ki a főzőkanalat a kezéből és olyan ételcsodákat állított össze, hogy elkerekedett a szeme Gwendoline ügyességétől. Ilyenkor látta Alice őt a legszebbnek, hosszú fekete hullámos hajának illata, kipirult, enyhén barna arca és mélyzöld szemeinek csillogása anyai érzéseket keltett benne.
Épp a hagymát vágta, amikor Gwendoline férje Richard megállt az ajtó előtt.
Alice megkérném, hogy ma estére hat főre terítsen! Az asztalra helyezzen gyertyát és impozáns terítéket. -- Igen Uram. Megjegyeztem. -- A vacsora pontban nyolc órára legyen tálalva!—dörgött a férfi mély hangja. Majd ellépett az ajtófélfától. Alice megtörölte kezeit, mert a hagyma erősen csípte szemét, és így könnybe lábadtan szegezte főnöke széles hátára szemét. Na tessék- dohogott magában, még csak az hiányzott, hogy ez a fatuskó itt megjelenjen! Nem mintha szebb lenne nélküle a délutánom, de azért megköszönhette volna a fáradozásom, bár ez az, amit sohasem tett. Hogy is várhatnám el én az emberi szót ettől a nagytekintélyű professzortól, ha még a saját feleségét is megríkatja sokszor. Pedig milyen szépen néznek ki egymás mellett Istenem! Na ezt mondta nekem egyszer jóanyám még lánykoromban, ne adjak az ilyesmire, mert lám minden tekintély végül a porba dől. Ne bánkódjunk, ha Isten pénz és ruha nélkül küld minket a földre, mert eljön az óra és úgy megyünk ahogy jöttünk. Ez a nagy tudós ezt miért nem tudja, és miért nem tudja szegény Gwendoline, hogy az embereket nem is a cicomás ágy, nem is a papok esketik össze, hanem a múló évek . Egyszer nyújtotta ki anyám kezét felém, csak egyszer mondta nekem azt, mikor három napig nem mentem haza egy összetákolt, földre lefektetett ajtón feküdtem bódultan, rongyok közt egy férfival szomszédunk szőlőlugasában, hogy csak akkor hallgatsz a józan eszedre leányom, ha ez már nem hív, igen, akkor ott az alhasamon anyám megérintett engem. És az ilyen ember, mint ez a Richard jobban teszi, ha visszabújik az anyja picsájába, mert ott a kezdetekkor valami nagyon elbaszódott vele, hogy a fene enné meg! Alice szeméből a könnyek a húsos tálba folytak, összemosódott előtte a hagymák képe, mikor lágy, selymes érzés fonta körül a lábát. Chilli kissé félrefordított feje vörösesbarnán fénylett a konyhakövön a késő délutáni napfényben
Peter csak egy halk sóhajtással vette át Gwendolin kezéből az írásokat. Két éve tért ebbe a városba és egy áprilisi délelőtt ismerte meg az asszonyt. Peter Macpherson sokszor járta körbe az életet, vagy annak végtelennek tetsző tájait, kérdezve sokszor magát és másokat a miértekről. Ez a sok-sok kérdés tartotta életben, meg a hit, hogy valamikor valakitől megkapja a maga válaszait, mert körötte, benne csupasz kietlen térség volt csak, Ő csak kereste, egyre csak kereste a megoldásokat. Az útja maga volt az elfojtottság maga a meg nem értettség sorozata, ahogy kereste a feloldozásokat a hozott, szerzett, talált vágyakat, és erre nem talált sehol sem terápiára. Peter vándorolt, és csak a hosszú időszakok szavak nélküli csendjébe írott fejlődésregény volt az, melynek az egyetlen állandó szereplője a végkifejletig önmaga volt, és először lassan, észrevétlen, hangulatokban, érzésekben változott meg a személyisége. Peter a tudattalanjával érintkezett a világgal inkább, álomszinten érzékelte az elmosódott nappalokat, az ösztöneivel, az intellektuális ösztöneivel kereste a helyét a számára egyre inkább lecsupaszodó világában, mely már megszületésekor sem volt fényesnek nevezhető, annyira, hogy bármiféle aranykor elképzelhetetlennek tűnt a világa előzményeként. Peter kettős életet élt. Élte a mindennapok monoton ritmusát, és folytatta az állandó sötét szerelmet. Peternek talán ez a keresése volt a legfontosabb momentum az életében, az állandó nyugtalansága, hogy tovább és tovább vigye az életét a megértettségig, hogy befejeződjön a vándorlásának ez a szakasza. De igazából sohasem azonosult a benne meglévő nyugtalansággal, csak elszenvedte azt, mint egy rajta kívül lévő tárgyat, mint életének a kényszeres részét, ami majd csak elkopik, lekopik az idővel, a távolságokkal, a megértett, feldolgozott mozdulatokkal, eseményekkel, nappalokkal, évekkel. A rossz időt akarta legyőzni, helyébe, cserébe áldott időt kért önmagának a percek csendjében. Nem fogadta el az ittlétet, mint egy eleve természetes életformát, szenvedéseinknek, örömeinknek, bánatainknak a születés helyébe, idejébe szerencsés, vagy szerencsétlen konstellációjába kódolt tényét. Peter nem a kitaszítottság legalitásáért, hanem a megérkezésért vándorolt, mert nem kapott otthont sem így, sem úgy, sem amúgy.. Beleszületett a vándorlásba, a csonka létbe, az álmok nélküli ébrenlétbe, a kilúgozott gondolatok, érzelmek seszínű világába, ahol csak a hallgatásnak volt egyre nagyobb szerepe, lehetősége, ahol a hallgatás lassan közvetlenné vált, természetessé a mindennapokkal együtt. Több fronton harcolt állandóan. A személyiségével, nyugtalan szokásaival, környezetével, kétségeivel, az előítéletekkel, örökös álmatlanságával. Csak a jövő, a homály a napfelkelte tartotta életben, hogy lesz valaha valamikor napfelkelte,. Mert a keresésekben az is rossz volt, hogy hamis világosságok, tévedések vakították el a szemét. És erre mindig rájött. A részek vérezték össze a kezét, a hajnaloknak félelmetes csendességét. Peter életéből a csalódások lassan tünedeztek el. Mert egy kifejezetten fénytelen szobában, út menti hotelek homályában is meg volt az ősi romantika, az ősi keresés. Peter a sötétségbe született bele, s máshonnan nem kapott fényt, mint a végtelenből, a kifogyhatatlanból. Profán misztériumában mutatta meg ez az élet az egyedüli értelmét, utat a fény felé, utat a megfoghatatlanból a bizonyosságba, kiutat abból a tartományból, amiből nem is kellene kiutat keresni, hiszen számára a nivellálódás ennek a világnak a lényege. Erőszakosnak lenni a megváltástanok keresésében. Ebbe kapaszkodott bele. Peter egy idő után elfogadta a vándorlást, egybevette az évek folyamatait, és elfogadta az egymás után zajló történéseket, és elfogadta az egymás után megtehető lépéseket, melyek jöttek, hogy bizony hosszú éveket kellett várni, nagyon is kegyetlen, amorális, el nem múló éveket. Olyan volt ez, mintha, le akarná a Szentháromságot írni. Leképezni az örökös szenvedéstörténeteket, leképezni azt, ami eleve túlmutat az egyéni megoldásokon, s nem is lehet felfogni a földcsuszamlások sorozatain. Peter élete bele volt ágyazva az előző generációk szennyes hordalékába, s szinte eleve eldöntetett. Peternek csak ritkán voltak lehetőségei a váltásokra, s ezért a kegyelmi időszakokat meg tudta becsülni. Ez az áldott nyugalom csak pillanatokig simult arca naptól kiégett vonásai közé, de olyan volt, mint a hűs balzsam, mint az elomló esővíz mely felpuhítja a földet, és olyan volt, mint az esővíz áztatta földeken kinőtt bársonyos moha, melyen jó járni nyári reggeleken. Álma, ilyenkor szép volt, ártatlan gyermek álma volt, ki nem ismeri az elveszett idő lehetetlen partjait. Kit csak a képzelet és a szerelem bizalma vezet s képes mérges sárkányokkal megküzdeni, sziklákon, zord csapásokon járni, kinek egyetlen pillantásától kettéroppannak gonosz terek, kinek pillantását csak igaz emberek állják, s csak ilyen emberek szeméből csal elő könnyeket, mert csak ilyenkor tudta Peter a tisztesség elvét erőteljesen érvényesíteni. Két éve tért a városba. Izzadt, izmos testében a kíváncsiság öröme szikrázott. Jóleső fáradtsággal lépett a főtéren álló szökőkúthoz, hogy enyhítse szomját. Már egy napja nem ivott. Szinte úgy zuhant le kiszakadt felöltőjében a kút pereme alá. Órákig ült üres gondolataiban a kút peremére dőlve. Majd szédülve elindult körülnézni. Az utcákon kismamák tolták kiskabátban gyermekeiket, fiatalok kacagtak a mozi előtt. Színes autók börrögtek az utakon. Az óváros fehér sikátorának lépcsőjén egy pillanatra megcsúszott, beverte könyökét. Ekkor tudatosult benne, hogy ez a város nem csak átutazóban igézte meg. Lassan állt fel, az égre nézett. Grimaszt vágott tehetetlenségében, majd elindult betevő falat; után nézni. Munkát keresett. Fél napig járta a várost, mire egy kerítéseket gyártó iparosembernél segédként elhelyezkedett. A következő szombaton már a város kerthelyiségében kortyolta a sört, majd elindult a mellékutcákon. Lebarnult karokkal tépett le egy virágot, hogy illatát beszívja. Sötét haját kiszívta az állandó napfény, mely már hetek óta mérsékelt csorgással ontotta a fényt a kőkockákra, a fiatal lányok orrát pirosra színezte át és kellemes dobogást adott az idős emberek szívének. Újból érezte a nyugtalanság feszültségét ebben a békés időben. Visszatért a városközpont környékére, újságot vett, de az első öt sor után zsebrevágta a lapot, szájában a virág szára, összeszűkült szemmel figyelve az embereket sétált kimérten. Egy plakát állította meg. Rajta Gwendolin Sanseverina d’Arthez festőnő kiállításának felhívása. Megtekinteni a ház emeletén kialakított galérián lehetett. Felment. A galériában csak egy terhes kismama ült, már terhességének utolsó heteiben járt, Peter közömbösen ránézett, alig hallhatóan köszönt, majd elkezdte nézni a képeket. Először csak keringett körülöttük, mint egy lecsupaszított szárnyú sas, mely már nem ismeri a veszélyt, aztán hulló szárnyaiban pihen meg a mezőn és elveszti környezete jelzéseit, Peter elengedte a fonalat a valóság hídjaihoz, leült a parkettára és órákig nem szólt egy szót sem. Ki ez? Ki festett ilyen képeket? Gwendolin önarcképét bevéste elméje legmélyebb zugaiba, gyönyörű szép, gyönyörű szép suttogta magában, olyan mint egy odatolakodó cigánylány. Mindjárt lelép a járdáról, énekel, jövendőt mond, kinevet mindenkit, aztán csak félelmet kelt a járókelőkben, utána néznek a jól nevelt kisfiúk, az anyák féltőn takarják el gyermekeik szemét. Ez a, ez a zilált hajú boszorkány, ki gonosz szándékkal odavizel a szegény jobbágy elrohadt gabonamezejére, hogy még több záport hívjon, hogy a termést ne takarítsák be, ez ez istennő, harmatcseppekkel és búzakévékkel a hasán, rabnő, egy felsebzett ajkú Szulamit, kinek szájától bűnök pecsétje olvad szét, egy sötét liliom, az ősi Susanna ki a vének titkos gondolata ágyuk felhőpárnáin, a legmagasabb ég alatt. Csörgő ékszerei kígyókként fonódnak lábára, egy papnő, aki kiűzetett a szentélyből, lelépett a piedesztálról ,lecsupaszított mellel libben tova, libben el, ringó csípőjét büszkén hajladoztatva, karján mocskos, ragacsos gyermekét hordva mezítláb viszi a szabadság bizonyítékát, viszi a végtelen éjszaka csillagfényeibe viszi a titokzatos, szent szeplőtelen fogantatás gyermekét, a lobogót a címert, a legmagasztosabb himnuszt. Nemtudom, nemtudom - esett kétségbe Peter, az összes képet birtokolni akarta, magával akarta vinni el az álmai hazájába, el akarta rejteni, mint egy kisgyerek a játékát, hogy csak ő nézhesse senki más. - Uram, fél óra múlva zárni szeretnék. -szólt Clara a földön ülő férfira. Peter lassan emelte fel szemeit, lábai meggémberedtek, majdnem orra esett ,óráknak tűnt számára míg odaért Clarahoz. - Köszönöm. - Látom a képek elnyerték tetszését. Tessék. –egy névjegykártyát nyújtott át Peternek, majd gyors, sietős mozdulatokkal készülődött a záráshoz. Peterre újból rátört az álmatlanság, három héten keresztül küzdött vele, nyugalmat csak a munkájában lelt. Nappal is álmodott, képzeletben Gwendolinet szerette nyersen, vadul, cigánytáborok lobogó tüzénél, lócsiszárok istállójában, vörös izzásba vetült őszi erdők mélyén, a test merész élvezeteivel, vakmerő gyönyörben. Gwendoline szemét látta, ahogy kinyitja, becsukja, zöld szemét látta, a megérett olajbogyókból kipréselt tiszta olaj ízére vágyott könnyeit kóstolni, esőben, fehér sírok szélén, telefonfülkék alján mindenhol mindenhol.. Szomjazott Gwendoline sós könnyeit itta csak, és mégis egyre többet szomjazott, már úgy érezte testét, mint egy kiszárított sóban fürdetett füstölt kecskehúst, melyet, ha megkóstolnak nyomban egy hordó vizet kíván utána a sótól kisebesedett száj. Csontjai porlódtak éjszakánként, inai feszültek, fejfájásába majdnem belevakult, égette az ágya az a nem nyugvó máglya.
Gyűlölte magát ezért és gyűlölte Gwendolinet, állhatatosan kutatta agyában a legsértőbb szavakat, ezeket a szavakat úgy kotorta elő, mint a hajnalban kilopózó méhész a kegyetlen és feldühödött méhek odvából a mézet, csupasz kézzel, fedetlen arccal. Gyűlőlte a rátörő magányt, most kelnek ki a halottak a sírjukból és szorongatják az élőket gondolta napokon keresztül. Egy esős délelőtt pihenőt kapott. Úgy gondolta, hogy az lesz a legértelmesebb tette, ha vásárol egy képet. Talán megnyugszanak felzaklatott zsigerei. Talán a valóságtól meggyógyul, de mindenképpen látni szerette volna az asszonyt is. Felhívta telefonon. A házvezetőnő vette fel, és közölte, hogy a művésznő nem ér rá, mert a galériájában tartózkodik, ott megtalálja, ha akarja. Peter kisfiús torokszorítások közt lépett újra be az ajtón. Gwendolin papírok fölé hajolva, kissé idegesen számolt és rendezett valamit. - Tiszteletem- szólt Peter halk hangon. - Szép jó napot!- válaszolt Gwendoline, modorosan. -Segíthetek? - Köszönöm, csak körülnéznék asszonyom-válaszolt enyhe zavarral Peter és határozottan elindult a festmények felé. Bele sem nézett Gwendoline szemébe, ám később lopva figyelte az asszonyt.
Gwendoline felállt és odament hozzá. Beszédbe elegyedtek. Peter már határozottabbnak tűnt, ám Gwendolin mintha elbizonytalanodott volna. Felkeltette az idegen az érdeklődését. Nem akart tolakodó lenni, de meg akarta tudakolni, hogy idevalósi-e. Szokatlannak tűnt neki a külseje, felmerült benne, hogy nem városbeli. Végül is a lényeget megtudta, és azt, hogy van munkája. Ám Peter nem nagyon akart elindulni, Gwendoline zárni akart. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte Petert, hogy mennyire érdekli őt a művészet.
- Annyira, hogyha meghalok, a művészettel együtt engem egy döglött ló seggébe is beletehetnek.
Gwendoline zavarba jött a másodperc tört töredéke alatt. Szerette volna Petert kihajítani az ajtón hirtelen, ám meggondolta magát és egyszerűen felajánlotta neki a galériavezető állást, hivatkozva arra, hogy most üresedett meg és tartozik az álláshoz egy kisebb garzon is, melyért nem kell bérleti díjat fizetni, cserébe a galériát és az utcai környezetét kell tisztán tartani.
- Az már mindjárt más.-; szólt Peter, -De gondolkodási időt kérek asszonyom.
- Jól van. Gondolkodjon. Bemutatkozna?
Megbeszéltek egy időpontot a döntésig, Gwendoline elmagyarázta neki merre laknak és útbaigazította.
Peter vegyes érzésekkel indult haza. Vágyainak áradó hangjai elcsitultak benne. Döntenie kellett, ez már a valóság volt. Ám hihetetlennek tűnt számára, hogy idáig sodorták, mintha meg akart volna maradni bennük évezredekig. Csend, csendben szálló virágszirmok, néma lebegés úszott vállaiban, lehunyt szemében múltfoszlányok, a kitaszítottság érzései, gyengülés, lemerülés érzete. Összeráncolt homlokkal nézett egy idős férfi szemébe, ki esernyőjét zárta össze.
Gwendoline duplán tűnt elérhetetlennek számára. Egyrészt a szétomló vágyai miatt, melyeket a valóság miatt nem táplálhatott, másodszor a társadalmi távolság miatt, melyet nem tudott megszüntetni. Tehetetlen és borúlátó lett. Csak egy pohár víz vígasztal, motyogta a járdaszegleten. Hé emberek segítsetek, üvöltötte volna, most egy kiherélt koldus vagyok, felcsilingelt ajtókon zörgetek és ti süketségetekbe sültök, hát nem látjátok, nem látjátok, ráncos színpadi csizma alatt arcom, belerúgtam az életbe, lerepült a lábamról és most itt landol a szemeim között. Ördögszekerek szántanak barázdáim között. A bordáim között, miféle kiszolgálás ez, miféle kiutálás, hogy egy tiszta korty sem jut többé?!
Peter az önsajnálat önjáró gépére ült. Aztán legyintett. Mindegy. Mindegy.
Beesteledett. Peter ott állt egy sztriptízkabaré előtt, rángatta kikopott felöltőjét. Neonfények, sebzett arcú kurvák közé keveredett, ám a sötétben friss erőre kapott. Hazament és gyűrött lepedőjét ki sem simítva bezuhant az ágyba.
Álmában erdők, fenyőerdők borultak össze. Mindent belengett a friss fenyőillat, csak élni szeretnék- gondolta mosolyogva- holdfénynél medvét ölni, a rám támadó sötét sarat lemosni, anyám hangját hallani amint fehér lepedőket terít dalolva, palotája leomló falait bevakolni, gránátalmákkal kedveskedni neki, kutyáimmal játszani és sokáig nézni a lecsurgó esőcsepp útját. Peter szeméből álmában ekkor egyetlen könnycsepp kigördült. Reggel mély nyugalomban ébredt. Döntött. Elfogadja az állást és megkeresi Gwendolinet.
Évekkel később sem emlékezett másra, nem jutott eszébe semmi egyéb, emlékezetéből végérvényesen kitörlődött az az eseménysorozat, ami arra emlékeztette volna, hogyan jutott Gwendoline otthonába, mit vett fel, mit evett, mit ivott, az utcán mi is történt vele odamenet. Minden apró részlet kihullott belőle. Csak egy maradt élesen meg benne. Gwendoline pillantása, hangja, hajának sötét csillámai, ahogy zabolátlan fürtjei a homlokába hullnak, a csillárok fénye alatt megcsillanó ajkai, nevető hangok, az emberekkel zsúfolt terasz kőkockáira kiömlő gőzölgő kávé színe; pusztán ezek, ezek mielőtt odalépett volna Gwendolin elé.
- Ön nem boldog e sötét kacagásoktól visszhangzó elefántcsonttoronyban. Az enyémben szép a csönd. A zsalugáterek alatt minden reggel fénycsíkok csókolnák bokáját. Jöjjön el hozzám.
2
Alice friss vizet töltött a virágkancsóba, sietnie kellett, de míg a csirke sül, eszébe jutott, hogy kihasználja az időt, megterít és megöntözi a virágokat. Kezébe vett egy kisebb portorlő rongyot is, hogy a falépcső korlátját letörölje. A virágokat nagyon szerette gondozni, ekkor súlytalannak és könnyednek érezte amúgy súlyos és már éppen nem fiatal testét.
Csak néha pillantott bele a tükrökbe, ilyenkor olyan átszellemült képpel nézte magát, akár a freskók hódoló angyala. Most is csak egy másodpercre tekintett végig magán, és megigazította enyhén kócos és megizzadt tincseit, melyeket az annyira gyűlölt fehér főkötő alá tűrt.
Kissé szórakozottan végiglocsolta a begóniákat és Gwendolin növekvő citromfáját, majd menetközben, a folyosó előterében beletörölte kezeit szoknyájába és ránézett Gwendolin képére. A képen egy anyaszerű furcsa lény tekintett vissza rá, a szemei, a szemei gondolta Alice nem emberi szemek, túl sötétek, kiugróak és metszettek voltak. A lény egész testtartása királynői volt, mimikája finoman árnyalt mosolya Mona Lisa és a szerető nagymamák arcsugárzásának elegyére hasonlított leginkább. Szerette ezt a képet, a szemek idegenszerűségével együtt. Letörölte a fehérre keretezett képet és sietősen visszatért a konyhába. Kivette a ropogósra sült csirkét és nekiállt megteríteni az étkezőben. Feltámadt a szél, Alicenak be kellett zárnia az ablakot.
Alice kinézett a ház előtt lévő kisebb parkra, szemeit nehéznek érezte és amint kinézett egy kifacsart nyakú hattyú képét látta. No lám, emlékezett vissza lánykorára, mikor testvére egy hófehér hattyút cipelt haza, be akarta tenni a szekrénybe és az akkor kislány Alice fejvesztve rohant át a nagybácsijához és ugrott a nyakába a félelemtől. Szívszaggatóan könyörgött a nagybácsijának, hogy támassza fel azt a gyönyörű hattyút, mert nem ártott az senkinek. A nagybácsi szája enyhe mosolyra fakadt, és azt mondta, őt az élet erői elpusztították, mert ez a hattyú beteg volt, ki kellett tekerni a nyakát és a testvérének vissza kell szállítania a tópartra. No lám, gondolta akkor Alice bármennyit harcoljon is az ember, egy a sorsa könyörületért esedezni.
- Itt mélázok magamban, és mindjárt jönnek ezek a tekintélyes vendégek, még a végén valami baj fog történni - gondolta Alice és kiszedte a gyertyatartót a szekrényből, gyertyát keresett és közben a jérceleves gőzölgő hangjára lett figyelmes. A vendégek pár perc múlva megérkeztek, miközben Alice a húsgombócokat szűrte le a leveshez. Nem látta pontosan kik is érkeztek, de már a pillantásuktól is émelyedett Alice gyomra.
Negyed óra múlva Richard ordítozó hangja zengett le a lépcsők alá:
-Azonnal jöjjön ide Alice!
Alice kapkodva szedte a lábait. Megállt az ajtóban, Richard vérvörös arcára nézett, miközben Richard a padlón játszó Chillire mutatott, aki Gwendolin Richárdtól kapott nyakláncával ugrabugrált kecsesen a vendégek előtt. Két lábára tekeredve kaszkadőrmutatványnak is beillő jelenetet produkálva próbált percekig megszabadulni a Gwendolin szobájából kicsent lánctól.
- Azonnal vigye ki ezt a dögöt, mert rögtön a falhoz csapom! -Nocsak, hát milyen méltósága van egy ilyen embernek, a szigorú urak előtt, ha ezt egy macska is megzavarhatja! - hajolt le az állatért Alice Alice felemelte Chillit, majd nevetését elfojtva visszament a konyhába. Gwendoline a bekötőútra tért. Gyors pillantást vetett a százszorszépekre nefelejcsekre, majd egy mély sóhajtással igazította meg nyakpántját. Szinte végtelen áramlásként érzékelte azt a néhány percet, mely Heather néni kertjéig vitte. A kapu szokás szerint nyitva volt, a Pennine hegység alacsonyabb lankái látszottak mögötte, ahogy könnyed és szapora léptekkel járt a kis kitaposott kerti úton. Heather egy hatalmas fonott kerti székben ült a filagória árnyat adó oltalmában. - Drága Gwen, de jó hogy megérkeztél, már épp azon gondolkodtam, hogy fogom az áfonyalekvár hatalmas kondérját levenni a tűzről. Nem szeretném megégetni magam!- Heather ragyogó szemmel mosolygott Gwendolinra. - Annyit segítek Heather, amennyit csak tudok. De nem ezért jöttem. Festeni szeretnék és egy kicsit kikapcsolódni. - Hát persze gyönyörűm, a régi vendégszobát most takarította ki Robert felesége, tudod tavalyelőtt nagyon nagy bajba keveredett, egyik napról
Hát persze gyönyörűm, a régi vendégszobát most takarította ki Robert felesége, tudod tavalyelőtt nagyon nagy bajba keveredett. Egyik napról a másikra megbolondult szegény, felcipelt egy hatalmas ágyat a padlásra, ott aludt minden este, senki nem fogta föl, hogy volt egymaga képes rá, aztán hetekig zavaros volt, kiült a házuk elé egy nagy fa alá, elengedte a lovakat, kezében nagykés villogott, a lovak meg majdnem nekimentek Rose unokájának. Jaj, de most már hálistennek jobban van, szóltam neki hogy gyakrabban nézzen be, a lábam már nem a régi, nem tudok annyit szaladgálni.
Gwendoline enyhe fejfájással zuhant szinte a kis vendégszobában lévő kinyitható kanapéra. Az ablakból jázminillat áradt a szoba légterébe, de ez most Gwendolint inkább zavarta, mint frissítette. Kifésülte haját a pipereasztal előtt, kicsomagolta ruháit, berakta a szekrény polcaira. Jó lett volna még egy kicsit Heatherrel beszélgetni, majd holnap délelőt-odázta el a gondolatait, odament a könyvespolchoz és kivette az egykor Richardtól kapott könyvet, mely Spenser udvari költészetének összefoglaló műveit tartalmazta
Kinyitotta. A könyv éppen az Amoretti petrarkista szonettjeinél nyílott ki, melyben egy rég elhalványult, valaha narancssárga színben pompázó baracca rózsa volt lepréselve.
S amíg olvasta újra a sorokat, Gwendolinet szédülés fogta el, egyszerűen a hányinger környékezte, de már tudta értelmezni ezeket a hirtelen rátörő szomatikus reakciókat, pár évvel ezelőtt még értetlenül állt előttük, aztán szép lassan ráébredt az ok-okozati összefüggésekre és igyekezett minél előbb túltenni magát rajtuk. Ezek között az összefüggések között a legfontosabb az volt, amikor egy délután Gwendoline órákon keresztül ült egymagában egy szökőkút közelében és próbálta végigkövetni, épp e könyv kapcsán a saját belső valóságát . M elyek most, ismét megerősödtek, felbukkantak benne az akkori gondolatok, gondolatláncok, a megértésből fakadó impulzusok. Soha nem akartam az otthonomba vinni ezt a könyvet, soha nem akartam, hogy közös életünk erre a kezdeti időszakra emlékeztessen, mert Richard akkor még azt hiszem kereste önmagát, s amikor úgy érezte megtalálta, rögtön mámoros érzések kerítették hatalmába. Spencer fő művéből a The Faerie Queenből olvasott fel hosszú délutánokon keresztül, ott kellett ülnöm mellette, szinte hipnotikus transzban olvasott föl, de én nem értettem a valóságnak és a jelképek rendszerének állandó egymásba tűnését, folytonos villódzását. Nem tettem és Richard folyton ezzel a reneszánsz életérzésnek, életből, álomból nosztalgiákból kikevert kedélyállapotát hangoztatva próbálta elérni, hogy én is éljem ezt a tündérvalóságot, hiszen abból vagyok. Ez volt a kezdet, s én már majdnem elhittem mindent Richardnak, hiszen a reneszánsz életigenlés, középkori moralitás a keresztény hitvallás a legpompázatosabb harmóniában ötvöződött egymással, elhittem, amíg rá nem ébredtem, hogy Richard álmokat akart adni, egyszerű szeretet helyett. Bár nem sok választotta el, s ami közénk állt, az Richard gőgös viselkedése volt. Órákon keresztül ábrándozott karrierről, pénzről és hatalomról. Szemléletes példákkal állt elő, amikor azt mondta, hogy legszívesebben a Borgiák udvarában nőtt volna fel, hogy bikaviadalokra járt volna és szívesen beszélgetett volna a Piazza di San Petrón Leonardóval. É hogy beállt volna II. Gyula pápa apostoli titkárának, mert szívesen vezette volna a cambra-i liga diplomáciai munkáját. Mcsoda fantasztikus álmodozások voltak ezek, erőt gyűjtök mondta Richard ilyenkor, és arca valahogy idegenné vált, hiába ültem mellette, és fogtam a kezét, gyűjtöttem a tanulmányaihoz szükséges anyagokat és órákon keresztül másoltam neki a jegyzeteket, és hittem, hogy eljön az idő, amikor kitörlődik a szívből minden olyan törvény, ami nem a szereteté.
De Richard szívében az idő csak Kimérákat hozott elő. Hármas szörnyalakzatokat melyek egyszerre díszelegnek az oroszlán fenséges arcával miközben kecskehassal és viperafarokkal fegyverkezve küzdenek a szenvedély ellen és a szenvedélyért. Egyre átláthatatlanabb lett lelke, végül bezárult előttem. Ott álltam egy nap vele szemben, és nem tudtam ki az, ki az aki hozzám szól. Lemondtam, hogy továbbra is keressek. Már nem akartam találni semmit, és közben a régi gesztusaimmal, mozdulataimmal, szempillantásaimmal éltem Richard közelében, néha még nevetve idéztem Spencert, de közben lelkem titkos vágyait követtem, felfedeztem egész közeli világomat, miközben igyekeztem Richard útmutatásai szerint élni. Igen, ez volt az a határmezsgye, ahol még visszafordulhattam volna Richardért, de nem tudtam megtenni. Hagytam, hogy a színen az a dráma játszódjon, ahol egy másodlagos jellegű világ, világszerűség játssza el magát, mert testemmel olyan valakit formáltam meg, aki nem azonos azzal az emberrel, aki megformálja. Nem volt annak lényege, másik; asszonynak saját teste, csak társadalmi létrétege egy tudós professzor mellett, aki valamilyen szinten köszönhette életét annak a hamis lénynek, amit testemmel igyekeztem eljátszani, Csak felidézésekben éltem Richard mellett, a vállalt szerepek örökös emlékezetében. Az élet jótékony idejének hívtam azt a korszakot, amikor még nem állt feszültségben a vállalt szerep és nem gyötörtek kérdések, nem vontam kétségbe az időt, mely nem körkörösen cirkulált. Valamikor még azt képzeltem mindenre tudok emlékezni, aztán egy halk családi összejövetelen szembesültem fényképnézegetés közben, hogy évek, percek, pillanatok estek ki az emlékezetemből, melyet nem tudtam a legnagyobb akaratom ellenére sem felidézni, holott ott álltak ezek a pillanatok bizonyítékként. Hát milyen időben éltem én, ha a felejtés súlya eltörölt perceket, mit éreztem, mit gondoltam akkor, milyen terhek színek és árnyékok vetültek rám, a feledés leple alatt milyen átalakulásban részesültem? Hogy lehetek egyszerre önmagam számára rokon és idegen? Rejtett és feltárulkozó, áramlás és villanófényszerű egyszerre árnyék és fényben fixálódó lény, aki egyszerre tűr és miközben tűr hát szabadulni is próbál, mert szemérmetlennek érzi a gyönyört, mint a részeg a súlyos és nemes bort, a titokban megnyíló üdvöt, elyért esengve epedez, mint a harmatos gyümölcs miközben elviselhetetlenül a harmathullásba merül? Egyre csak azon erőlködtem, hogy valahogy bezáruljak, mert elviselhetetlenül kinyíltam érzékeimnek és érzékeim kószáltan találták csak utat elvakult testemhez. Felötlött bennem, hogy olyan hiánnyal küzdök, amit nem pótol semmilyen magasba vesző égbolt, semmilyen fenséges fényben rajta ragyogó csillag sem, semmilyen lassú hullámzással tajtékot vető falomb sem, mert a hús törvénye szerint élek, a halandók hiábavaló középszerű és kényszerű korlátaival. Hosszú és magányos időkben éltem, míg ráébredtem, hogy nem számít, mit mondok, mit közlök, mert Richard maga teremtette képeiben én csak egy díszlet vagyok az élete élvezetéhez. Miközben maga kreálta valóságában már minden valóság a folyosókra szorult és eltávozóban volt, ahogy eltávozni készül egy öreg és ráncos primadonna a színfalak mögül a hóra, ujjait omló vakolatú falakra illesztve néztem én minden soron, következő télen át néztem én csak néztem báván Richard elhalványuló és felesleges mozdulatait. Amikor rádöbbentem, hogy semmi más nem történt, mint az, hogy vakon meregettem éveken át Richarddal a sötétséget, sok-sok hosszú és világvak éjszakán, akkor már a halált is jóságosabbnak láttam, mint azt a hiányt, amit ezek az éjek hoztak. Mind felejteni akartam, megtagadni és elűzni magammal együtt, akár magam cinkos asszonyi ízével is, mert sehol sem láttam az alagút végét, kétes és olthatatlan szomjúság vitt tovább, vitt sebes alkonyatok és égi szeszélyek szorongó percei köz
[1] Maupassant levele Louise Colet-nak, Croisset, 1852. január 16. in. Flaubert levelei, ford. Rónay György, Gondolat, Budapest, 196
Rézgróf ükapja
Rézgróf őse küldetésben
Csókáknak meg fekete hollóknak mondatnak a Donhoz sereglett ellenségek, kik elől Hatszögi Ottó menekült az 1920-as
utazásai során. Hihetőképp fekete öltözetük miatt. Követségi feljegyzéseiben a cománok földjét négy széles folyamok nedvesíték, Jaik(most Ural), Volga, Don, Dneper, meg a Duna. Északra határosak valának a volgai mordvinok, baskírok, parositák, alánok, kazarok, brutakok, georgiaiak, örmények és törökök. Cornides Dániel táplálta a hiedelmet, hogy a palóczok a kun nemzettel azonegy vala, mely állítás több jeles történetbúvárok véleményével is támogattatik." Commentítiuncula Historico- Critica de Cumanis, qua Cumanos, Valvos, Parthos, Polowcios, Kipzacos, Cunos, ejusdem omnio gentis diversa nomina fuisse fide veterum sceiptorum ostenditur, mely kézirata mint már egykoron Horváth István tudatá a gróf Teleki könyvtárból elveszvén, többé nem található. Ruisbrock tudta, hogy a palóczok segedelmet adnának György nagyhercegnek Isjaslaw ellen. A vadásznak és rablónak is mondott palócz csapatok Hatszögi nyomában jártak. Nyilaikat, vas sisakjaikat Ottó álmában is fényleni látta, arany szövetű, drága bársony kelméit menekülés során mind elhányta. Tudta, hogy a folyók utak, amelyek soha nem találkoznak, a hegyek útjelzők, melyek soha nem keresztezik egymást, tudott olyan hosszan mulatni, hogy előbb lett másnapos, mint italos. Arcán azoknak az égimeszelőknek a riadt mosolya bújt meg, kiknek szokatlan, hogy felülről néznek le rájuk. Emlékezetében őrizte azt a tizenkettedik századi orosz hősdalt, mely Szjatoszlavics Igor herceg palóczok elleni hadvitelét énekli. Hatszögi nem felejtett el semmit, a kalmároktól vásárolt fényűző portékáknál többre tartotta a daloló szökőkutakat, a gazellát, mely tenyérből eszik. Félt a homokvihartól, takarékoskodott a tömlők vizével, becsülte a fegyverek acélját, és a törzsek harcát ellopott tevéik miatt, esténként pálmaligetekről álmodott. A karavánutak megtanították, hogy az emberek nem kecskékért és birkákért halnak meg, nem a drága handzsárokért, meghalnak azért, hogy megvédjék azt a láthatatlan kapcsolatot, mely a birkákat és kecskéket birtokká fűzi. Hatszögi menekült a palóczok elől, kik megölték Hamesbeg mongol hadvezért, és a győzelem emlékére emeltek kurgánokat. Menekült, mert a palóczok beütöttek Oroszországba, legyőzték Vszevolodot, az oroszok nagyhercegét, az Alta folyónál ellenük szegülő három orosz herceget annyira megverték, hogy seregük semmivé lőn. Oleg és Borisz orosz hercegek megsértett jogaikat védendők, palócz sereget vezetnek Oroszországba, mely az ellene jövő Vszevolodot Szosznicza folyónál meggyőzé, és Csernigovot elfoglalá. Vszevolod Kijevbe futván testvéréhez Iszjaeszlávhoz, ki seregét Vladimiréval és Vszevolodéval egyesítve nemcsak Csernigovot vette vissza, hanem egy ütközetben a palóczokat meg is verte, mely csatában Borisz és Iszjaeszláv elesének; Oleg Tmutarakánba futva menekült meg. Ezután határozták el, hogy a palóczok újra megtámadják Oroszországot, ezért a szétdarabolt birodalom hercegei ily megtámadás által csak egyesülésre kényszeríttetnek. Követek mennek a kijevi herceghez, a fennálló békeszerződést megerősítendők. Félénkséggel magyarázva a küldetést, a palóczok a követet fogságra vetik. A palóczok fölingereltetvén, pusztítani kezdték az orosz földet, és Torcseszk város ostromát kezdték el. Még soha nem láttam, hogy egy palócz elfogadjon egy kupa bort, vagy egy tömlő vizet -gondolta. Mit ihatnak, homokot?- mormogta Hatszögi.
A palócz nép a dög, a hörcsög, az ürge húsát is megevé, szőrsátrakban lakik, s nőül mostoháikat és menyeiket is vették. Rókatorkos prémű mentét hordtak azok a rabló palóczok, kik Hamesbeg mongol hadvezért 1255-ben megölték egy kurgánnál, amit éppen ők emeltek. Oleg herceg Konstantinápolyból szabadulván, elűzte a birtokát bitorolta két herceget, de csak azokon a kazárokon tudott bosszút állni, kik a palóczokkal szövetkeztek. Beütöttek Lengyelországba, szorongatták Torcseszk városát, amely meg is adá magát. A kijevi herceg, hogy barátságot köthessen a palóczokkal, Tugorkán palócz herceg lányát vevé nőül. Ám a palóczok újra megtámadták Oroszországot, bevették Csernigov várát, s folytatták rablásaikat, annak ellenére, hogy Oleg minden zsákmányt nekik ígért. A viszályban újabb fordulatot hozott, hogy Kálmán, II. András magyar király fia, magát Galícia királyává koronáztatván, az ellenszegülő Miszczilszláv orosz herceg ellen fordul, s Halics váránál a palócz vezér elesik. Hatszögi egy agyagkunyhóban talált menedéket, a szélben hangosan bőgtek a tevék és a szamarak. Biztonságba helyezte a málhát, amelyben több zsák árpa volt. -„Jólét és Béke"- nyitott be a kunyhóba, melyen a füst kivezető nyíláson távozott. Felmutatta a tatár kán pajczáját, ami útlevél volt, egy kerek aranylemez, rajta kiterjesztett szárnyú sólyom, alatta írás, fura betűkkel, melyek sorban masírozó pókokra emlékeztettek. Tudta itt a legfontosabb a dinasztiához való hűség és nem a nemzetállam egysége. Alkalmazkodott. A rőzsékből és csontokból rakott jelzőtornyok közt ez vezette el eddig békességben. A homoktengerben ezek voltak az útjelzők. A kunyhóban négy kecskebőrbe burkolódzott nomád üldögélt, kenyeret aprítottak a szamarak abraktarisznyájába. Gyantás gyökerek szaga érződött a tűzben. Hatszögi leült. Tevebőrből készült, magas sarkú csizmáját maga alá hózta, kiálló pofacsontjára ráült a fáradtság. -Ki vagy? -hangzott el a kunyhóban a kérdés.
Ez tulajdonképp sértette a nomád szokásokat, ha tűz mellett találkoznak idegenek, akkor udvarias, semmitmondó beszélgetés következik, hogy merről jött, és mekkora út áll előtte még.- Úton járó kalmár felelte Hatszögi a Horezm felé tartó karavánutat keresi-válaszolta halkan. Azt sejtette, hogy egy elhagyott úton, észak felé, egy oázist talál majd, a bőséges Horezm előtt. Kést vett elő, néhány szelet húst a zsákjából és megsütötte a rőzselángon. A kunyhó lakói mandulás piláffal kínálták. Ők nyárson sült, pisztáciával tűzdelt fiatal bárányt vacsoráztak. Társaitól megtudta, hogyha két lóval indul útnak Horezm felé, hat nap alatt elvágtathat odáig.
Zsákjában iraki Moszulból érkezett muszlin és Damaszkuszból érkezett értékes damaszt rejtőzött, de a legértékesebb volt maga a küldetése. Ottó sok mindent tudott, amiről az angolok nem. Hitt benne, hogy a tenisz egy középkori város, Tinisz nevét őrizte meg, s a sport eszközének, a teniszütőnek régies elnevezése, a rakett, egy arab szóból származik, amelynek jelentése: tenyér. A lovaspóló, az angolok kedvelt sportja is a Közel-keletről jutott el a Nyugatra. Csak magában őrizte a titkot, miszerint a sakkban a rosálás(sáncolás) eredetije a perzsa ruk'h(vár), a sakk-matté pedig a sah mát, azaz a „király halott."
Hatszögi a „hét tenger ördögének „érezte magát tevéjén, hisz épp átszelte útvonalát a vízi út, amely Dél-Ukrajnából a Fekete-tengeren, a Boszporuszon, a Márvány-tengeren, a Dardanellákon és az Égei-tengeren át a Földközi tengerhez vezet. A Nílus-delta és a Sínai félsziget közt már a fáraók idején is létesítettek hajó-összeköttetést a Földközi-tengertől a Vörös-tengerig. Hatszögi tudta, hogy az eleddig gyógyszerként, folyami kátrányozásra használt tömítőanyag, mely rejtélyes tüzeket okoz, az új harci eszközök élelmiszere. A
Tankok nyersolajat zabáltak. Bursa, Sivas, Ankara- suttogta magában azoknak a török városoknak a nevét, amelyek között titkos kőolajmezőket sejtett.
Hatszögi kiküldetése rokoni alapokon nyugodott. . Ír származást sejtető, öles termetű, vörös haja ellenére ősei közt volt található az a Bumin kán, aki 550 körül megalakította az első török birodalmat. Kamaszként vett részt azokban a titokzatos harcokban, melyben a hidzsazi arabok felkelését leverték a török kormányzattal szemben. Félhivatalos katonai attaséként neve szerepelt a titkos Sykes-Picot egyezményben, mely felosztotta az első világháborúban résztvevő államok között az oszmán Birodalmat. Neve szerepelt a Bagdad és Jeruzsálem környéki harcokban, egészen 1818-ig, amikor az Oszmán Birodalom összeomlott. Ottót ez hazája megcsonkítására emlékeztette. Talán nem lesz nehéz a két nép, a magyar és a török érdekazonosságát hangsúlyoznia török nagyvezírek előtt, melyben személyesen is részt vállalt, mint a függetlenségi háborúban, szárnysegédként, Musztafa Kemál pasa mellett. Noha a szovjetek támogatták Törökországot, Kemál utódja, Iszmet Inönü, ellene fordult a vörösöknek. A németeknek meg Törökország krómkészlete kellett.
-Nehéz dolog lesz-morfondírozott Hatszögi. Kurd barátján kívül senkire nem számíthatott. A barátság különös módon jött létre. Egyszer egy féllábú kurd jelentkezett nála, és falábat kért. Hogy ezt megtehesse, 96 mérföldet utazott. Hatszögi megvizsgálta a lábat, amelynek hiányzó részét éppen a térd alatt választották le, s látta, hogy a leválasztás tűzzel történt. A húsból kiállt körülbelül két hüvelyknyi, részben mésszé égett csont. Ezt azonnal lefűrészelte, s amikor tőle telhető módon rendes állapotba hozta a csonkot, befödte a csont végét ráhúzott izommal, s gondozta a beteget néhány napig. A kurd elbeszélte, hogy a törökökkel vívott harc közben dárda érte a lábát, s behatolt a csontba a térd alatt. Látván, hogy komoly a dolog, a következő kegyetlen szokáshoz folyamodott, amely nem volt szokatlan a kurdok között. Tüzet rakott, akkora lyukat ásott a földbe, amelybe befért a lába, s olyan mély volt, hogy a sebesült rész egy szintre kerüljön a földdel. Aztán körülrakta lábát izzó parázzsal, és égő faszénnel, s addig táplálta a tüzet, amíg a láb a szó szoros értelmében le nem égett. Az íly módon végrehajtott kiégetés teljesen megszüntette a vérzést, s egy-két nap után hosszú, erős botra támaszkodva képes volt eljutni a következő városhoz, bár az út egy hétnél is hosszabb időbe tellett. A két barát együtt indult Ankara felé
Ottó elrepül,
Rézgróf nagyapja
Jázmin szökésben .
Amikor Spanyolországban volt, minden olyan egyszerűnek tűnt. A háború sokszor leegyszerűsíti a dolgokat, de olyan ember számára, akinek a biztonság a veszélynek az a foka, amelyet nem érzékelünk, nem minden azonnal világos. Amikor Spanyolországot legyűrték Hatz ezredesen az a fajta konok düh vett erőt, mely a mélyen rezignált, de annál nosztalgikusabb emberek sajátja. A müncheni egyezményt a spanyolországi nyugat-európai refeflexió konklúziójának vélte. A vívóteremben is elvesztette a türelmét azokkal szemben, akik Münchenen meglepődtek. Dühösen a sarokba hajította az osztrák-magyar hadsereg nagyezüst vitézségi érmét, a német vaskeresztet, a brazíliai Rózsa-rendet, s a koreai Virágzó Rizsfürt kilencedik osztályának medallionját. Azért kilencedik volt, mert tizedik nem létezett. Szobájában egy XIV Lajos korabeli hengerforma és bronzzal bordázott lanternát nézett, amely a kupolaforma mennyezetről csüggött le. Kandallója előtt, Erzsébet korabeli alacsony asztal állott, skarlátpiros lovagi köpennyel letakarva. A szekrény alatt egy hosszú, meztelen kard feküdt, mely a régiségkereskedő okirata szerint valamikor Verulam lordjának, I. Jakab angol király kancellárjának személyes tulajdona volt, aki Francis Bacon név alatt vonult be a halhatatlanságba. Ottó egy pillanatra visszaemlékezett. Amikor Franco elfoglalta Madridot, a britek egy segélyrepülőgépet küldtek önzetlenül, hogy a kormányt kihozzák Madridból. Ott találkozott, a szűk reptéren a reverendát viselő Canaris tábornokkal, aki úgy menekült meg egy spanyol börtönből, hogy papot hívott, azt megfojtotta, s a szemébe húzott csuhában hagyta el a sevillai börtönt. Már Canaris is elcsodálkozott, hogy a liberálisok Chamberlain-nek hálálkodta. Ottó olyan emberré vált, aki már csak árnyékát keresi a jég alatt. Amikor átkelt a Pireneusok hágóin, Anglia és Franciaország a távollétében üzent hadat Németországnak. Ottó szíve közönyös maradt. A gazemberek egymás ellen harcolnak. És már semmi kedve nem volt hazatérni. Holott kötelessége volt, mert Othmar német nagyherceg bejelentette, hogy vadászni akar a birtokán. Ottó nem is vonakodott annyira, ami elvárható lett volna, mert birtokán tartotta azt a Steinway zongorát, amin úgy játszott Bach motettákat, hogy a zenekritikusként is elhíresült Szomory Dezső bámulatát is kivívta. Bakay Szilád altábornagy körlevelét olvasta Előttünk az orosz. Hátunkban a német. Fejünk felett az angol. Intézkedést kérek.” Mosolygott, mert tudta, hogy Szombathelyi, a vezérkari főnök is megkapta a táviratot. A fotőjhöz támolygott s az őrzött egykori esküjét nézte, amit a Ludovikán kapott. Halkan mormolta : ” Mi ünnepélyesen esküszünk a Mindenható Istenre, hogy Ő Felsége, Legfelsőbb fejedelmünk és urunk, Első Ferencz József, Isten kegyelméből Ausztria császára, Csehország királya És Magyarország apostoli királya, És hazánk szentesített törvényei iránt hűséggel és hódolattal viseltetünk”
De hol van már a király, kérdezte magában Ottó, amikor a budaörsi csata után, amikor Horthy csapatai megállították, megfogadta, hogy nem tesz újabb trónfoglalási kísérletet, noha a katonai nemzeti akadémia felállítására tett kísérletet az 1808. évi VII. törvénycikk szerint maga a felséges császárné szorgalmazta. Ennél szűkmarkúbbnak bizonyult I. Ferenc király harmadik felesége, aki a koronázási ajándékából (Mária Ludovika királynő) ötvenezer koronát ajánlott fel. Orczy báró, Festetits Antal kamarás jóvoltából, a pesti Orczy-kertet vették meg, hogy a magyar tisztképzés megindulhasson. Az építkezéseket nem kisebb személyiség irányította, mint Pollack Mihály. Az oktatás azonban 1872-ben indulhatott csak meg. Eltelt hetven év- gondolta Ottó, hiszen előbb az jelentett akadályt, hogy a magyar nyelvű tisztképzést megtiltották, aztán az 1838-as nagy árvíz után Kossuth és Széchenyi jóvoltából árvízkárosultakat helyeztek el benne. Ottó felnevetett magában, hisz a csuklógyakorlatok mellett a Ludovika fizette őket, hogy az angolkeringőt megtanulják. A Ludovika legünnepélyesebb pillanata Ottó születése előtt egy évvel történt. Ugyanis 1901. május. 8-án felszentelték azt a zászlót, amit a király, I. Ferenc József adományozott a Ludovikának. A legfelsőbb Hadúr végül Nyíri Sándor vezérkari ezredesnek, akadémiaparancsnoknak adta át, azt ezt megillető ceremónián a díszzászlót. Ilyenkor sajnálta Ottó, hogy nem lehetett koraszülött. Ottó azt hitte, hogy a hitleri német Birodalommal keleten most már együtt menetelve, bár katonai szövetségre nem lépett Berlinnel- először egy hadtestet, majd 1942 tavaszán egy egész hadsereget küldött az orosz frontra. 1943-ra a Magyar Megszálló Erők-ez volt a hivatalos titulus- már csak egy nyolc hadosztályból álló, rosszul felfegyverzett csapatot jelentett. Ottó nagyon pontosan tudta azonban, hogy annak ellenére, hogy Magyarország hadüzenetet küldött az USA kormányának, Anglia csak szovjet nyomással, kényszerrel proklamálta a hadi-helyzetet Magyarországgal. .Ez lehet az utolsó dobásunk, mondta Ottó, és kinyújtózott, mert a szófiai ankarai katonai attasé feladatköre mellett nem jutott elég ideje vívásra, noha már kard-és párbajtőrvívásban számos érmet szerzett Magyarországnak. Ott elképzelhetetlennek tartotta, hogy kezet emeljen Levre és Gosszmanra, Zaldmanra. Számos szóbeszéd keringett Olga Csehováról, Anton Csehov unokahúgáról. A lány hazáját hátrahagyva Németországba utazott, ahol – immár a nácik által is kedvelt filmsztárként – titokban a szovjet hírszerzésnek dolgozott. Ottó is találkozott az Abwehr vezetőjével Dehliussal. Olga Csehova öccse, Lev Knipper csonttuberkulózissal született, Grúziában nő fel, lábai szörnyű súlyokkal nyújtották. Kétéves korában kapta első gramofonját Anton Cehovtól. Lev Moszkvában felgyógyul, de befelé forduló személyiség lett, senki nem tudta, hogy éppen mire gondol. A minden érzelmet elrejtő maszk mögött rendkívüli intelligencia rejlett, zeneszerző akart lenni, ő volt a Németországban, a náci filmgyártásban befutott Olga Csehova öccse. Tizenhét évesen önként jelentkezett a cári hadseregbe. Orjolba került a lovassági ezredhez. Petrográdban divatba jött a tangó és a kokain, az emberek éheztek. A zavargások Lev eszébe juttatták Puskin szavait: Az orosz lázadás értelmetlen és nem ismer kegyelmet. A cár utódjául kinevezett nagyherceg lemond: Kerenszkíj bonapartizmusa harcol a koncról majdnem lemaradó hivatalos forradalmárokkal. A szavazáson alulmaradó Lenin feloszlatja az alkotmányozó nemzetgyűlést és a történelem legsötétebb polgárháborújába sodorja Oroszországot. Lev tüzérezredével délen van. Ugyanolyan szorgalommal gyakorolja a kardvívást, mint későbbi barátja Otto von Hatz, akit magyarul Hatszögi Ottónak is neveztek. Olga Moszkvában marad, éhezik, a rettenetes télben eltüzelik Anton Pavlovics Csehov könyvtárát, szőnyegből készített sátorban laknak a fagyos szobában. Olga színházában ellopták a jelmezeket, a kutyahús is hiánycikk lett, három hónap múlván sikerült szerezni egy tojást. Lenin polgárháborút indított a parasztok ellen. Lev nővére, víz nem volt, hamuval tisztálkodott. Oly sok lovat öltek meg a húsáért, hogy a kocsikat nők és gyermekek húzták. Lew a polgárháborúban végig Wrangel seregében maradt, s azzal vonult száműzetésbe. Spekuláció, fosztogatás, tífusz. Az éhezés éveit és a prostitúciót egyaránt el akarta kerülni Olga a fiatal színésznő, s ebben Jarossy Ferenc, osztrák-magyar lovassági százados segítette, Ottó kérésére.. Olga Berlinben próbált szerencsét.1921. januárjában indult útnak Moszkva Belorussszkíj vasútállomásról. Fejét hatalmas sálba burkolta, csizmát, vastag kabátot viselt. Kevéske holmiját egy szőnyegből készített táskába rakta. Legértékesebb vagyontárgyát, egy gyémántgyűrűt a nyelve alá helyezve, némaként tette meg Berlinbe az utat, majd huszonnégy év múlva tér vissza Moszkvába, a szovjet titkosszolgálat különgépén. Lew a frissen létrejött jugoszláv királyság területén találkozik rokonaival, kihasználva Hatszögi horvát kapcsolatait, és azok védelmét élvezve próbál hazatérni. Olga Berlinben sakkfigurákat farag, hamarosan találkozik a német filmiparban találkozó emberekkel, pl. az UFA filmstúdió vezetőjével, első rendezője Friedrich Murnau lett. Olga első filmpremierjére 1921. április. .-én került sor. Noha Olgának nem tetszett a film, a sajtó imádta, az egyik kritikus egyenesen Eleonora Duséhoz hasonlította tehetségét. A lányt immár „ Die Tschehowa”-ként reklámozták. Az első időszakban a lakbérét sem tudta kifizetni. Olga az UFA stúdióban, Európa leghatalmasabb filmkomplexumában vonja magára a német filmgyártás tekintetét, Lev Skandinávián keresztül hazatér Moszkvába. Lev a szovjet titkosszolgálat közreműködésével tartott fen kapcsolatot nénjével, Olgával, Berlinben. Lev összhangzattant tanul, gyermekkori tuberkulózisa kiújul, Olga elintézi, hogy Lev papíron csatlakozzon egy színtársulathoz és Berlinben kiváló szakorvosok kezelik betegségét. Levnek fel kellett volna vennie a kapcsolatot Olgával, és jelentéseket kellett készítenie a németországi fehér emigráns körök tevékenységéről, miközben látszólag zenei tanulmányait folytatta. Lev lubickolt e berlini orosz emigránsközösségben, melynek nagysága elérte a kétszázezer főt, s a berlini közösségben élt Nabokov, Paszternák, Ehrenburg , körülbelül 200 orosz nyelvű újság, magazin és folyóirat jelent meg rendszeresen, de több orosz könyvkiadó és orosz nyelvű középiskola is működött a városban. Lev részt vett Sztanyiszlavszkíjjal a Művész Színház próbáin, ideje részét azonban egy freiburgi szanatóriumban töltötte, többször találkozott Olgával, a szovjet hírszerzésnek köszönhetően ritka kivételezett helyzetbe került: Németországban a modern zeneszerzést is tanulmányozhatta. ”Az expresszionizmus rabja lettem-írta a berlini modern zenei fesztivál után, ahol találkozott Paul Hindemith-tel. Arnold Schönberg volt rá nagy hatással. Ekkoriban a Prozdektor, egy szatirikus lap fényképet közölt, melyen Sztanyiszlavszkíj Olga Csehova Felix Juszupov herceg, Raszputyin merénylőjen társaságában látható. Ottó diszkréten a háttérbe vonult. A Komintern 1923 őszén szánt nagyobb feladatot a fiatal zene-és hírszerzőnek: azt hitték, hogy egy német forradalom van küszöbön. A forradalom levezénylésére több szakértőt küldtek Moszkvából, a Politikai bizottságnak azonban csalódnia kellett, noha a Petrográdból titokban érkezett fegyvereket kipakolták. Lenint a hír lesújtotta. Olga az 1920-as években 40 némafilmben szerepelt, így lehetőséget kapott a színpadi bemutatkozásra, és felkészülhetett karrierjére a harmincas évek hangosfilmjeiben. Lev hozzálátott Oroszországban a külföldi, modern zenében rejlő szakmai fölénye kiaknázásához. A jelenség láttán sokaknak tátva maradt a szája: ”Mindenki olyan formalista volt ebben az időszakban” -írta a zeneszerző Akulov, hét évvel később: „Emlékszem, amikor Ljovuska Knipper ) Lev Csehov -Kerekes Tamás)hazatért Berlinből. Pénzünk nem volt, és úgy néztünk ki, mint a lerongyolódott sikátori macskák egy utcai mosakodás után. Erre jön ő a hihetetlen cipőiben. Egyébként Knipper azt mondta nekünk: ”Így igazán nem lehet zenét írni, ahogy ti kinéztek.”. Néztük túldíszített furcsa cipőit, hihetetlen nadrágjait és elhittük, hogy a hármashangzatot gyakorlatilag világszerte eltörölték.” Olga tudatosan dolgozik a karrierjén, rendszeresen ad interjúkat, íratott magáról cikkeket vagy fotózáson vesz részt, sikerült egyéves szerződést kiharcolnia a Berliner Renaissance Theaterrel. Ez évben Olga sportkocsit vesz és még sofőrt is alkalmaz. Lev balettet ír, levelében leszögezi: Wagner teljesen rossz irányba indult el. Olga forgat, filmjeire felfigyel Hitler is. New Yorkba utazik, estélyekre jár Greta Garboval, Douglas Fairbanks-szel. Chaplin meg is kérte, hogy tanítsa meg, hogyan kell igazán oroszosan tökmagot rágni, majd kiköpdösni a héját. Lev első darabját a forradalmi színházban adták elő, de nem fecsérelte az időt hírneve öregbítésére, hanem rögtön tovább lépett- Voltaire Candid-ján alapuló operát írt, Leningrádban adatta volna elő. A jelek biztatóak voltak. A legbátrabb producer is megijedt a darab összetettsége láttán és a mű soha nem került színpadra. Lev tartótisztje ekkor Viktor Iljin állambiztonsági őrnagy volt. Eközben Misa Csehov összetűzésbe került Lunacsarszkíj népbiztossal, jobban hitt a művészi igazságban, mint a politikai korrektségben; a legenda szerint Jagodától sakkon nyerte kiutazási engedélyét és Bécsben kezdett dolgozni Max Reinhardttal. Itt aztán találkozhatott a két barát, Ottó Szófiából, hol Ankarából, hol Bécsből sűrűn keresi fel barátját, de beszervezni sosem akarta, noha Lev volt az ideális kém. Ugyanebben az elvileg bűnbánó, volt fehérgárdista Lev megházasodott, felesége egy nemesi származású építész lánya. Lev Közép-Ázsiában utazgat, dalokat ír a Vörös Hadsereg számára, l93O-ban, házassága évében Dél-Oszétián keresztül, a Fekete-tenger partvidékén keresztül A kaukázusig utazott. Egyre jobban érzett leküzdhetetlen vágyat a hegyek iránt. Ahogy a sztálini rezsim kiépült, a veszély nem elsősorban a sziklák képében jelentkezett. Hitler hatalomra jut, de a berlini zsidók viccelnek az első időszakban: egyszer már átkeltek a Vörös-tengeren, „és valahogy át fognak jutni a barna szaron is.” 40000 zsidó azonban elhagyta Németországot. Hitler és Goebbels egyformán mozibolond voltak, s elbűvölte őket a svéd színésznő, Zarah Leander, aki híres volt mély, fátyolos hangjáról. Zarah Leander még Olga Csehovánál is szorosabban együttműködött a szovjet hírszerzéssel, akadálytalanul utazhatott vissza Svédországba, tartótisztje, a stockholmi rezidens-helyettes, Zoja Ribkina, Berija parancsára később Olga Csehova tartótisztje lesz. A film a náci Németországban a propaganda eszköze lett, de a csillogásra a kormányzati fogadásokon is szükség volt. A náci vezetők masszív testfelépítésű feleségei esztétikai is társasági szempontból egyaránt kihívásokkal küzdöttek. Himmler csoszogott. Női társaságban feszengett. A filmsztár Olga Csehova jelenléte fontos volt az új hatalmasságok számára, kozmopolita ízlésvilágára a náci rendszer külföldi elfogadtatása miatt volt szükség. A fogadásokra Olga Goebbels hívta. ”Hitler bókokkal árasztott el”, emlékezett vissza Olga, megjegyezve, hogy a Führer amúgy ”osztrák módra előzékeny volt vele”. Vélemény szerint Hitler mindent megtett, hogy elbűvölje, míg Goebbels rendkívüli odafigyeléssel és „csiszolt elméjével” hatott rá. Hitler egyik titkárnője szerint kolléganői a Propagandaminisztériumban mindig az ablakhoz rohantak, amikor főnökük elhagyta az épületet. „Ó”, áradoztak e titkárnő legnagyobb megrökönyödésére, „ha tudnátok, milyen szemei vannak Goebbelsnek és milyen elbűvölően tud mosolyogni.” Lev ez időben 4. szimfóniáján dolgozott, mely politikai szempontból kifogástalan volt. Országszerte énekelt zenei betétjét népdalnak hitték, de ő olyan dolgokat akart írni, melyek örökké élnek. Zenei mesterkurzusai mellett a Kaukázusban sziklát mászott. Erre Ottó gyakran elkísérte. A spanyol polgárháború közvetve érintette a zeneszerzőt, egy kalandvágyó barátja, a színes egyéniségű litván, Paul Armand, aki úgy maradt életben, hogy zsebtolvaj lett Párizsban. Armand eljutott Spanyolországba, s egy kis szovjet páncéloserő tagjaként, T-26-os tankjaival megakadályozta, hogy azon az őszön a nacionalisták bekerítsék Madridot. Ezekben az években Ottó Madridban sem tétlenkedett. Aramnd sésőbb a Szovjetunió hőse aranycsillagával tüntették ki, de ez nem volt akadály, a sztálini terror áldozata lett. A Ribbentropp által szervezett kerti mulatságon Olga Hitler mellett foglalt helyet, a fénykép bejárta a világot, s a Szovjetunióban a hírszerzés hajlott rá, hogy eltúlozza Olga Csehova szerepét. Lev feleségül veszi Maria Garikovnát, Berija kegyeltjét. Magas, kissé kacsázó járású, rendkívül intelligens nő volt sötét szemmel és hihetetlen intelligenciával. Marija az 1930-as években számos, emigránsok ellen végrehajtott akcióban vett részt. Lev szolgálatba lép, az NKDV foglalkoztatja. Feladata a veszélyes német kémtevékenység felderítése. Hozzá tartozott a Romániától elcsatolt Besszarábia. Olga Csehova a Luftwaffe repülőezredei előtt énekel, tiszteletére díszfelvonulásokat rendeznek. A régi iskola egyes tagjai hittek abban a bismarcki tételben, hogy Németországnak sohasem szabad megtámadnia Oroszországot. Élt a remény, hogy Olga Csehova Janusz Radziwill herceghez hasonlóan segíthet majd ebben. Lev jóképű volt, teniszezőként a Vörös Hadsereg első csapatában játszott és Krím bajnoka volt. A Vörös Hadseregnél, mint a hegyi hadviselés szakértője dolgozott, amikor az állambiztonság kiszemelte számára Mariját. Parancsra házasodtak össze. A német csapatok elérték Moszkva elővárosát, Borogyínót. Az evakuált intézményeket 780 kilométerre keletre, Kujbisevbe költöztették, Lenin mumifikált holttestét is elszállították. A minisztériumok udvarain máglyák égtek az elégetett dokumentumokból. A Ljubjanka kivégzőosztagai túlórázva lőtték agyon a foglyokat, nehogy a németek kezére kerüljenek. Lev a legnagyobb télben lebarnulva megjelent Moszkvában, Berija elrendelte, hogy szervezzenek meg egy hírszerző hálózatot, melyet majd Moszkva német elfoglalása után aktivizálnának. Feladatuk Hitler és közvetlen környezetének megsemmisítése volt. Az akciót a zeneszerző Lev Knippernek, Olga Csehova bátyjának és feleségének, Marija Garikovnának kellett volna végrehajtania. Ám Levre bízták Franz von Papen törökországi német nagykövet meggyilkolását is. Papen volt az a politikus, aki engedte, hogy Hitler hatalomra kerüljön. Moszkva azonban soha nem került a németek kezére. Ottó igyekszik lebeszélni a gyilkosságról, s angol forrásokra hivatkozva sűrűn ismételgeti, hogy Papen az angolok trófeája. Lev Iránba utazik, hogy az iráni sahot rábeszélje, hogy engedélyezze az iráni kommunista párt megszervezését, de Georgíj Dimitrov levélben beszélte le erről Sztálint. Lev azonban időről időre visszatért Iránba, látszólag zenei kutatásokat folytatva-1944-ben azonban politikai tisztként, oldalán Walther pisztollyal a Romániába előrenyomuló 2. Ukrán frontnál teljesített szolgálatot. Túrát szervezett a Kárpátok egyik hegycsúcsának meghódítására. Jól jön neki a magyar hegyvidéket a tenyeréből ismerő Ottó. A háború befejeztével Lev érvényesíti akaratát, hogy elhagyja az orosz titkosszolgálatot. Ennek a folyamatnak az első lépése, hogy elhagyja feleségét. Amikor elhagyta az asszonyt, csak az aktatáskáját vitte magával. Ez egy orosz férfinál becsületbeli kérdés volt. Első feleségének új férje, a karmester hamarosan átszaladt hozzá egy nehéz felöltőveé: Ljova” mondta, „ne légy bolond, tél van”. 1947-ben, amikor felkérték az új nemzeti himnusz megírására, Levnek alkalma nyílt arra, hogy hegymászó expedíciót szervezzen a Kaukázusba. Egy kis csoporttal nekifogott megmászni az Elbruszt, Európa legmagasabb hegyét. Mászás közben találtak bunkereket, élelmiszerraktárakat és német hegyi csapatok hóba fagyott holttesteit. A hideg konzerválta őket, a bőrük sötétbarnára színeződött. A tetemek Konrád tábornok II. hegyi hadtestének tagjai voltak, akik a sztálingrádi csata kezdetén, 1942-ben harcoltak itt. Egy kisebb német csoportnak sikerült eljutnia csúcsra, amit Goebbels a náci sajtóban tett közzé. Lev utoljára a Caligostro gróf c. operáján dolgozott, amely Alekszej Tolsztoj regényén alapult, akit ötven évvel korábban ő győzött meg arról, hogy térjen vissza a Szovjetunióba. Lev rögeszmés kitartással komponált haláláig. Kéziratban maradt utána a Boldogság forrása c. oratórium, melyhez tadzsik dallamok szolgáltatták az alapanyagot. Erre az emberre nem emelhetek fegyvert-zárta le magában ezt a gyötrő monológot. Ottó kinézett az egyemeletes barokk palotájából, és kereste a Frankfgurter Zeitung aznapi számát. Amit látott, az elkeserítő volt. Arra a lehetőségre gondolt, amit a brit kormány szeptember kilencedikén kötött a magyar féllel Isztambulban. S az ígéretre. A keleti fronton 1943-ban a nagy kurszki offenzíva miatt, illetve annak csődje miatt, a németek mindenütt védekezésre kényszerültek. Noha Ottó egyformán dolgozott azon, hogy a német kötelékben harcoló magyar csapatok hazakerüljenek (mind németországi csapatoktól, mind az orosz hadifogságból) a helyzet most valóban elkeserítő volt. Ottónak a magyar tisztikarban nem sok barátja akadt. A horthysta tisztek zöme nem is álmodott arról, hogy a Vörös Hadsereg megverheti a Wermacht-ot. Ugyanakkor az angol-amerikai térnyeréssel sem törődtek. Ottó barátnője meg is jegyezte, hogy lehet, hogy Churchillnek végeredményben olcsóbb a Ritz-ben aludni, de a háborút átélő Budapesten ilyet nem talál. Ottó kopogtatást hallott. Jóska jött, az ordonánc. Egy bakaviccel indított: -Márciusi fagyos napsütésben szalad a kisgyermek a pocsétákon át, lobogtatva kezében a tekintetes úr újságját a Pester Lyod-ot. Már messziről kiabál: ”Tekintetes úr! Nagy újság van!”. -A tekintetes úr hegyeset pök. -Tekintetes úr! Óriási újság van!- rohan a gyerek, mezítlábas talpa alatt roppan a vékonyjéghártya. A kegyelmes úr fölnéz. -Oszt mi’a?. –Bleriot átrepülte az óceánt- kiáltja boldogan. -Az ámbituson unatkozó tekintetes úr leteszi a csibukját, aztán sercint egyet és szúrósan megjegyzi”: Röpköd a zsidaja.”. Fölnevetnek, aztán szinte egyszerre mondják: ”Bitte hir zu warten. ” És összekacsintanak egy székre dobott frakkmellény fölött, mint akik már tíz évvel ezelőtt közösen állapodtak meg abban, hogy a kis nemzetek dilemmája az, hogy ki fog nyerni a következő háborúban, hisz Magyarország történelme során semleges sohasem maradhatott. A nagynémet érdekek már korábban sem találkoztak minden esetben a magyar vonzalmakkal. Magyarország százezer menekült lengyel katonát engedett át, adott esetekben még a hamis papírokkal is ők látták el őket. Ráadásul Csáky nagykövet pár évvel ezelőtt megtagadta Ribbentropp kérését, hogy Kassa útvonalát használhassák a lengyelek elleni bevetés során. Azóta bebizonyosodott Wert Henrik vezérkari főnök jóslatának ellentéte, aki rövid időn belüli német győzelmet jósolt. Erre is volt egy jellegzetesen lipótvárosi vicc. Miszerint két zsidó vacog a gőzfürdőben. Egyszercsak a víz alól egy katartikusan nagy fing buborékja csap fel, s árasztja el bélgázzal az amúgy is gőzölgő, fedett medence légterét.- Te volt az, Kohn kérdi az egyik. -Mibul? -feleli rá, mintegy mentegetőzve Grün. Csörgött a telefon. Felvegyem? -Vedd, mondta Ottó s a szivarosdobozhoz nyúlt. Grossmann az, -jelentette halálraváltan a segéd. Ottó úgy ugrott fel, mint akit kígyó mart meg. Csak olyan szállodában érdemes regényt írni, melyet bombáznak Ernst Hemingway- mondta Ottó, miközben a füléhez emelte a telefonkagylót. Groszmanról mindketten tudták, hogy katonai szolgálatra látszólag testileg és pszichésen tökéletesen egyformán alkalmatlan fiú , apja és a háború bűvöletében nőtt fel. Imádta a fegyvereket, mindent elolvasott a Frunze Egyetem hadianyagraktárából, és rendkívül erős rövidlátása ellenére is két hónap alatt mesterlövészt faragott magából. Stratégia és taktikai képzésére is időt szánt, és saját terepasztalt faragott magának apjával. Az öreg Skorzeny is alkalmatlan volt Ausztriában hadi szolgálatra, EZÉRT ment a német Wermachtbal, és az első rendkívüli feladatot azért kapta-Mussolini kiszabadítása-mert tudott olaszul. Nemcsak feltalálta, de használta a genfi tavaknál 1942-ben vadkacsavadászaton a hangtompítós géppisztolyt. Groszman, Skorzeny orosz tejtestvére, egy szorongó, félénk kisfiúból vált a II. Ukrán Front leghíresebb mesterlövészévé, akiben mellesleg nyolcvan író lakott. Elképesztő bátorsága családja elvesztéséből fakadt. Képes volt kiszabadítani ukrán származású feleségét, úgy, hogy személyesen írt Sztálinnak. Állítólag kártyán nyerte el fiát Sztálintól egy grúz borokkal különösen gazdagon tarkított estén a Kremlben. Csak annyi evett naponta, hogy éhen ne halljon, s több ízben, Leningrád három éves ostroma alatt, mikor a szülők megették a borzalmas éhínségben gyermekeiket, Groszman odaláncoltatta magát bilinccsel az íróasztalhoz, hogyha elájul az éhségtől, legyen, aki megtalálja. Írói eszköztára képtelenül bizarr, a fontolva hanyatlás helyett valószerűtlenül őszinte, csak a méltatlanul elfeledett Kolcov-hoz lehet hasonlítani , akiről elismerő morgással jegyezte meg Gorkíj, Oroszország legokosabb embere. Na meg Babel, aki oly szívesen írt a porlepte, csüggedt hadfiról, Szasa Kolesznyikov -ról, akinek Zsukov mindig parancsba adta, hogy a túlerő ellenére is mindig nyernie kell, és mellesleg nevének tükörfordítása, magyarítása nem más, mint Kerekes Sándor. Kis Petrovom.... A londoni rádió egyik nyilvános irodalmi adásán három oroszországi író árvája szerepelt. A Doktor Zsivágó Nobel díjas szerzőjének fia, Jevgenyij Pasternák mérnök, Natalja Babel, a Vörös lovasság írójának leánya Párizsból, és Perec Markis jiddis költő fia Budapestről. Paszternák belső száműzetésben töltötte életét. A Nobel-díj átvételét nem engedélyezték neki. Babel sorsa sokáig titok maradt. A második világháború után Párizsban tűnt fel - a minden belső rendszerváltozást túlélt - Ilja Ehrenburg, azzal szédítve a családot, hogy az apa és a volt férj feltehetően új családot választott. Ehrenburg jól tudta, hogy Bábelt 1940-ben agyonlőtték. Simon Markis 1970-ben érkezett Budapestre. Miért éppen Magyarországot választotta a Bakuban született fiatalember, erre maga sem tudta a választ. Hiszen ókori nyelvekből diplomázott, a Szovjet írók szövetségének tagja volt, kétszobás lakás és egy telefon fölött rendelkezett. Apját, a neves jiddis költőt rehabilitálták. Amikor 1949. január 27-én Perec Markist letartóztatták, maradt még annyi ideje, hogy kéziratainak egy részét elrejtse. Sorsával tisztában volt. A második világháború idején Sztálin felhasználta az ukrajnai jiddis színház művészeit és szerzőit nemzetközi propagandára. A hírneves színész Solomon Mihoelsz a költő Icig Féfer társaságában az Egyesült Államokban járt, miután Ehrenburg közvetítésével maga Sztálin küldötte őket pénzt, paripát és fegyvert remélve. A küldetés sikeres volt. Féfer tisztességtudóan jelentkezett be a katonai kémszolgálat San Franciscói rezidensénél, és egy tizennyolc oldalas jelentésben számolt be az otthoniaknak amerikai kapcsolatairól. Mihoelsz, minden idők legjobb jiddis Lear-királya még a Sztálin díjat is megkapta. A győztes Sztálin generalisszimuszon azonban az üldöztetési mániával együtt hatalmasodott el az antiszemitizmus, ez könnyen érthető, hiszen az antiszemitizmus maga is fejlett paranoia. Azt képzelte, hogy öngyilkossá lett feleségének családja a zsidók nemzetközi összeköttetéseit használta arra, hogy róla külföldön kompromittáló adatok terjesszen. A leánya emlékiratai említik, hogy Mihoelsz megsemmisítésére telefonon adott utasítást Abakumovnak. A nagy színész egy Golubov-Potopov nevű, fedőfoglalkozása szerint színikritikussal, valójában hivatásos besúgóval utazott Minszkbe. Ott éjnek évadán két bérgyilkos rángatta ki őket a szállodából. Aztán autóbalesetet rendeztek egy teherautóval, a holttesteket másnap találta meg a rendőrség. A besúgóval is végeztek A jiddis költőknek és íróknak titkos tárgyalást rendeztek. Perec Markis egykoron könyvet írt Mihoelszről. Már ettől is gyanús volt. A titkosszolgálatok most megnyílt archívumainak tanulsága szerint azonban már 1944 óta figyelték, megjegyzéseit jelentették a szerveknek. Kémkedés, cionizmus, minden belefért a vádakba. A tárgyalásnak immár teljes szövege olvasható: paródia volt. Valamennyi vádlottat kivégezték. A Markis családot mindez örök számkivetésre kárhoztatta. Simont Budapestre vetette a szerencséje, mert ott, legalábbis ideiglenesen, otthonra talált. Sohasem tudtam meg, miből élt. Rotterdami Erasmussal foglalkozott. Róla szóló könyvét a hetvenes évek derekán magyar fordításban adta ki a Gondolat könyvkiadó. Cikkeket írt franciául, oroszul, angolul. Erasmusról nagy, nemzetközi vitája volt, ezt nem egyszer fejhangon ismertette egy-egy eszpresszóban. Erasmus nem volt antiszemita, hirdette Simon Markis hol Pesten, hol Budán. Azok az 1517-ből származó levelek, amelyekben a rotterdami mester elátkozza a zsidókat, nem perdöntőek, csak a kor nyelvén fogalmazódtak. Az igazi Erasmus mindezt másképpen gondolta. Az édesapjáról csak halkan, csak négyszemközt beszélt. Önmagának sem tudott választ adni arra, miért vándorolt vissza Perec Markis a Szovjetunióba Nyugatról a húszas években? Milyen illúziók szédítették meg az apák nemzedékét. Perec Markis ódát írt Sztálinról. Miért? Simon „odahaza” a latin és görög klasszikusokkal foglalkozott és Erasmussal. Magyarországon, majd genfi egyetemi tanárként a zsidó irodalommal. Vaszilij Groszmanról oroszul jelent meg könyve Izraelben – arról a Groszmanról, aki haditudósítóként egyaránt beszámolt a Krasznája Zvezdának és egy jiddis újságnak. Groszman nagy műve az „Élet és sors” kéziratban maradt fenn. A szerzőt nem kedvelte Sztálin s a kéziratot a titkosszolgálat kobozta el. A napvilágra került kézirat egyik kései gondozója volt Simon, filológus szakembere a különböző beillesztéseknek. Simon négy esztendei tartózkodás multán Svájcba távozott, de a Collegium Budapest meghívására csaknem két évtized múltán tért vissza Budapestre. A szláv és balti nyelvek tanszékének docense, Hetényi Zsuzsa beszélte rá, hogy Kertész Imre egyik regényét fordítsák le oroszra. Ez a fordítás egy izraeli orosz folyóiratban jelent meg folytatásokban. Ugyancsak Hetényi Zsuzsával fordította a mártírhalált halt Pap Károly egyik regényét. Simon Markis magyar állampolgár lett (a svájci mellett ), munkatársa, Hetényi Zsuzsa lett a felesége. Simon Markis hetvenöt esztendősen, 2003-ban hunyt el. Csak külföldi újságokban volt olvasható. Hagyatéka mindenesetre Budapesten van, s remélhetően feldolgozásra kerül. Kedves írója, Vaszilij Groszman halálos rákkal küzdve a bemikrofonozott kórházi szobában másolta a paplan alatt azokat a „betéteket”, amelyek teljes igazzá formálták nagyregényét. Az életével játszott mindenki, akinél megtalálták volna a kéziratot. Simonnal beszélgetve, hangosan semmiségekről, suttogva az irodalomról, a hallgató megértette, milyen élet-halál harcot folytattak a túlélésért a jobbak. Néha azzal kérkedett, hogy neki jutott a legsajátosabb sors. Én csacskán lehűtöttem, s felemlegettem, hogy egyszer összefutottam az albán bolsevik diktátor fiával. Tíz esztendei börtönből szabadult, ahol az édesanyjával együtt ült. Budapestre menekült s író akart lenni. A treblinkai beszámoló Vaszilij Groszman szovjet katonaorvostól származik, aki személyesen kérdezte ki 1944-ben a treblinkai haláltábor túlélőit és foglyul ejtett hóhérait. : "Mindazt, ami az alantiakban következik, élő tanúk elbeszélései alapján állítottuk össze, olyan emberek vallomásaiból, akik a tábor létesítésének első napjától 1943. augusztus 2-ig Treblinkában dolgoztak, amikor a fellázadt halálraszántak a tábort felgyújtották és az erdőbe menekültek, úgymint maga a letartóztatott őrség megerősítette, és sok esetben kiegészítette a tanúk vallomásait. Ezeket az embereket személyesen láttam, sokáig és kimerítően beszélgettem velük, írásbeli vallomásaik asztalomon fekszenek előttem..." (14. o.). Ami mármost a negyven másodpercet és a könnyű halál feltevését illeti, a beszámolók - úgy tűnik - nem támasztják alá Nolte elhamarkodott hipotézisét. Hallgassuk csak meg a krónikás Vaszilij Groszmant: "A kamrákban a megölés időtartama 10-25 perc volt. Új gázkamrák felállítása után az első időben, amikor a hóhérok a gáz használatával még nem voltak tisztában és csak különböző mérgező anyagok adagolásával kísérleteztek, az áldozatok borzalmas kínok közt még éltek 2-3 órán át. A legelső napokban, amikor a nyomó- és szívóberendezések még rosszul működtek, a szerencsétlenek kínjai 8-10 órán át is tartottak. A megölés céljára sokféle módszert alkalmaztak: egy nehéz tank motorja, amely Treblinka állomás turbináit mozgatta, az elhasznált gázt pumpálta. Az elhasznált gáz 2-3 százalék széndoxydot tartalmaz, melynek az a tulajdonsága, hogy a vér hemoglobinjával egy nehezen bontható vegyületet, az úgynevezett carboxyhemoglobint alkotja. Ez a carboxyhemoglobin sokkal bonthatatlanabb, mint az oxyhemoglobin, amely alveolákban a vérben és a levegőben levő oxygén érintkezésekor keletkezik. Tizenöt perc alatt az emberi vér hemoglobinja erős kötést alkot a szénoxyddal és az ember üresen lélegzik - az oxygén nem kerül többé a szervezetbe, föllépnek az oxygénéhség tünetei: a szív veszetten dolgozik, hajtja a vért a tüdőbe, de a széndoxyd által megmérgezett vér képtelen kivonni a levegőből az oxygént. A lélegzés hörgéssé változik, kínzó fulladás tünetei lépnek fel, az öntudat lassan kihagy és az ember elpusztul, mintha megfojtották volna." (38-39. o.) Továbbá: "Vajon van-e annyi lelkierőnk, hogy elképzeljük magunknak ezeknek az embereknek érzéseit és szenvedéseit az utolsó percekben a gázkamrákban? Csak annyit tudunk, hogy hallgattak. A csonttöréseket is okozó borzalmas összepréselésben, amikor az összeszorított tüdők már alig tudtak lélegzeni, utolsó halálos verejtékben fürödve, szorosan egymás mellett álltak egy emberként." "A kirakodáson dolgozott emberek azt mondják, hogy a halottak arca igen sárga volt, és körülbelül 70 százalékának orrából-szájából csorgott a vér." Mesélni is tudott: A tábornok szakácsa, aki a háború előtt egy étteremben dolgozott, az izbában lakik (orosz vályogkunyhó- Szasa Kolesznyikov)). Bírálja a faluban föllelhető élelmiszereket. A falusi asszonyok utálják és Timkának nevezik a szakácsot. Timka:" Amikor az első vonalban dolgoztam, kihajtottam oda, egy slukkra bevágtam egy pohár denaturált ipari szeszt, és többé semmi nem érdekelt. Körülöttem csak úgy fütyültek a gránátok és a golyók, én meg csak énekeltem, ész osztottam az ételt a katonáknak. Ó, imádtak, hogy imádtak a katonák. Timka balett-mozdulatokkal mutatja meg, hogyan mérte ki az adagokat, és dalol. Úgy fest, mintha ma is bevágott volna már egy adagot. Groszman, akit a német támadáskor, 1941-ben katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítettek, a Vörös Hadsereg lapja, a Krasznaja Zvezda különtudósítója lett. Figyelemre méltó módon a következő négy esztendőből hármat a fronton töltött, ahol az író szemével figyelte a történelem legirgalmatlanabb küzdelmét. Groszman közelről látta 1941 döbbenetes vereségeit és visszavonulásait, Moszkva védelmét és az ukrajnai harcokat. 1942 augusztusában Sztálingrádba vezényelték, s ott is maradt az utcai harcok legkegyetlenebb négy hónapjára. Jelen volt a kurszki csatában, a történelem legnagyobb páncélos-összecsapásában, és amikor a Vörös Hadsereg átment offenzívába, eljutott Bergyicsevbe. Ott beigazolódtak legrettenetesebb félelmei édesanyja és más rokonai sorsával kapcsolatban. Maga is zsidó lévén, vállalta a holocaust rémtetteinek pontos feltárását, ahogy a népirtás valós nagyságrendje kiderült. Hatalmas erejű, "A Treblinka nevű pokol" című beszámolóját bizonyítékként használták a nürnbergi perben. Az Író a háborúban egyedülálló tanúvallomás a keleti fronton zajló háborúról, és talán a valaha összeállított legjobb beszámoló arról, amit Groszman "a háború könyörtelen igazságának" nevezett. A béke könyörtelen igazságát Ottó Grossmannal együtt Moszkvában élik át, a Nagy Honvédő háború után, miután Sztálin vezérezredesnek nevezi ki Ottót. Míg az ordonánc kiment, Ottó halkan kért valamit. Nem lehetett érteni semmit. Illetve Jóska, aki kettős ügynök volt, mindössze azt a szót hallotta ki a sistergésből, hogy repülő. Meg, hogy Zandman. És már sietett is jelenteni. A harmincnyolc találmányt bejegyeztetett, Lengyelországban(Grodno) született tudós életrajza a vészkorszak emlékeitől a francia becsületrendig tartott.. A Franklin Institue for Sience érdemérmével kitüntetett férfi életútja legalább annyira izgalmas, mint Adler Gáboré, akit mint angol kémet tartott számon az olasz fasiszta hatalom és a napokban derült ki róla, hogy eredetileg magyar zsidó volt. Zaldman írni is tudott. Nézzük meg, hogy a Grodnóban született férfi, hogyan illeszti be életét a vészterhes nemzetközi viszonyokba. Minta minden memoire- író számára. "Június 23-án véget ért a szélcsend. Másfél hónappal ezelőtt kifulladt a Vörös Hadsereg téli offenzívája, most azonban a szovjetek összeszedték erőiket és a következő támadásra készültek. A Finn-öböltől a Fekete-tengerig terjedő nyolcszáz mérföldön át végestelen végig dermedt nyugalomban álltak a szovjet csapatok. Velük szemben csatasorban állt 180 német csapategység, a Wermacht teljes hadseregének háromötöde. Ám ezek már nem ugyanazok az erőteljes, elbizakodott egységek voltak, amelyek pontosan három évvel ezelőtt elözönlötték a Szovjetuniót. Ezek a német csapatok kivérzettek és kimerültek voltak, létszámuk összezsugorodott, fegyverzetük siralmas állapotban volt. Tudták, hogy közeledik a csapás és azt is tudták, hogy ha jön, nem lesz segedelem. A Szövetségesek három héttel korábban partra szálltak Normandiában, és a német csapatok legjava arra kényszerült, hogy állja a sarat a nyugati árral szemben. A keleti seregek magukra maradtak. A szovjetek erősödésével a német katonai hírszerzés azon fáradozott, hogy beazonosítsa a küszöbön álló támadás helyét. A Vörös Hadsereg téli offenzívája az egész front területén hatalmas területeket foglalt el, de a szovjet előrehaladás a Fekete-tenger felé, a Pripjaty- mocsaraknál volt a legfenyegetőbb. Az ott lévő szovjet egységek már a Kárpátok lábánál álltak. Ha ezen a barikádon betörnek, akkor a németek azzal szembesülnek, hogy a szovjetek berontanak a Kárpát-medencébe, amelynek nyugati szélén ott van Bécs, amögött meg Németország. A Pripjaty- mocsaraktól északra némileg ígéretesebb volt a helyzet. A megerősített városokból álló "Vaterland-vonal" vigyázta Észak-Lengyelország és a Baltikum megközelítését. Ebben a szektorban Ernst von Busch tábornok 850 000 fegyverese nézett farkasszemet egymillió szovjet katonával. A számok a védelemnek kedveztek, a megerősített városok félelmetes pajzsot alkottak. A német hírszerzés szerint minden jel arra mutatott, hogy a támadás nem itt, hanem Délen lesz. A szovjetek buzgón táplálták ezt a megfigyelést. Május végén és júniusban véghezvitték a hadtörténelem egyik legfurfangosabb cselét; ezrével készítettek hamis tüzérségi fegyvereket és tankokat, fiktív kommunikációs hálózatot, véd-erődítményeket építettek ki, és csapatösszevonásokat színleltek. A szovjet vezérkar a legnagyobb titokban dolgozott; semmit nem írtak le, és a valóságot csupán a legmagasabb rangú parancsnokok ismerték. Az álarc mögött ott mozgott a Vörös Hadsereg. Éjnek idején két teljes, fekete lepelbe burkolt hadsereg özönlött északra. A bjelorusz szektorban tizenkét lövészdivízió és egy tankegység helyezkedett el, és készen állt a meglepetésszerű támadásra. Június 23-án mindent elözönlő erővel megindult a szovjet offenzíva. A legelső napon, estefelé, a kettőzött szárny támadása megpecsételte Vityebszk sorsát, azét a városét, amely a Vaterland -vonal erődítményeként a téli offenzíva alkalmával két támadást is visszavert. Három nap múltán a szovjet satu bezárult, megsemmisítve a páncélos divíziók még megmaradt, elgyötört részeit. Háromszáz mérföldnyire a régi lengyel határtól hatalmas lyuk tátongott a német fronton. A szovjet lavina előtt a Vaterland-vonal többi erőssége is összeroskadt. A Pripjaty -mocsaraktól északra Rokosszovkij tábornok Első Bjelorusz Hadserege zúzta szét a német vonalakat. Bobrujszkán pedig még öt divíziót felmorzsolt. A frontok mögött a partizánok vittek végbe nagy pusztítást a vasútvonalak és a hidak terén. A Vörös Hadsereg pedig északról, délről és keletről összefutott, hogy találkozzék Minszk katonai és kommunikációs központjában. Július 2-án az előretörő szovjetek találkoztak is a balsors sújtotta városban, és bekerítettek 100 000 német katonát. Néhány egységnek nem sikerült kimenekülnie dél felé, az erdőségen át. Legtöbben azonban benn maradtak a hatalmas zsebben, és vagy meghaltak, vagy megadták magukat. A németek elitcsapata megsemmisült. Németország tíz nap alatt csaknem negyedmillió embert veszített. Németország tíz nap alatt csaknem negyedmillió embert veszített. A Lengyelország felé támolygó németek megpróbálták összeszedni magukat, de sehol nem találtak természetes védővonalra, és mivel a szovjet offenzíva oly sebesen és akkora erővel tört előre, nem is maradt idejük a keresgélésre. Először Mologyecsno esett el, aztán Baranowicze, majd Lida. Július 13-án a szovjetek elérkeztek Grodno-ba, a régi zsidó városba, a határ lengyel oldalán. Július 15-én a kora reggeli sűrű ködben megindult a végső támadás e megerősített város ellen. Egy SS-tankegység heves ellenállást fejtett ki, de másnap hajnalban két órára a szovjet csapatok már elfoglalták a postát és a vasútállomást. Kora délután a német páncélosok északnyugat felé menekültek, ahol a Niemen –folyó kanyarulata előnyös helyzetet kínált számukra. Ott, a Niemenen, épp Grodno felett, a zilált német egységek új állást építettek ki tankokból, tüzérségből, gépesített gyalogságból, még egy szakasz tábori csendőrséget is szerveztek. A folyópart fákkal borított dombja felett az egész régióból idefutott német seregek maradványai őrjítő sebességgel beásták magukat, miközben csak úgy záporoztak rájuk a szovjet ágyúlövegek. A folyó német oldalán két falu volt, erőd részen. Hajdan szép nyári dácsáiról volt nevezetese, amelyek egyikében Jan és Anna Puchalski élt öt gyermekével. A mélyen vallásos Puchalskiék azért imádkoztak, hogy a front minél előbb vonuljon el tőlük nyugat felé. Megrendültek, amikor megtudták, hogy Grodno elesett; a hatalmas dörejek azt is elárulták nekik, hogy a a németek felrobbantották a Niemen hídjait. Most azonban százezernyi katona jött-ment körülöttük, árkokat ástak a házuk mellett a környező erdőkben. Amikor Puchalskiék felfogták, hogy a németek elszánták magukat és harcolni készülnek, aggodalmuk az egekig csapott. Nemcsak maguk miatt aggódtak, hanem vendégeikért is, akiket immáron másfél éve, a grodnói gettó likvidálása óta befogadtak. Mert a hátsó szobájuk padlója alatti szűkös lyukban öt zsidó kucorgott-két férfi, két nő, és egy Felix (Feivel) Zandman nevű tizenhét éves fiú. Az elbeszélés a rettenetes kezdéstől kezdve megtartja feszített tempóját, a Biblia jut az ember eszébe, egy ilyen könyv, ami ilyen jól kezdődik, nem is laposodhat el. Zandman és Ottó viszonya a harmincas évekre datálható, amikor Sikorskínál jártak Lengyelországban látogatba. Zaldman szorgalmazta a légidesszant, az ejtőernyősök bevetését, mert mint indokolta, mobilizáhatóbbak, mint egy tank. Kiváló ellenfele volt Ottónak a párbajtőrvívásban, csak balkezes volt, nem úgy, mint Ottó, de hosszú asszókat vívtak egymással még az edzések után is a magyar Hockey Klub vívótermében. Míg Jóska a másik szobában telegrafál, Ottó sietve készülődik. Zsebébe rakta Bajcsy-Zsilinszy Endre Molotovhoz írt levelét, s az úgynevezett ankarai dossziéba rakta, ahol azokat a titkos anyagokat tartotta, melyek arról szóltak, hogy Magyarország milyen feltételekkel szakítson Németországgal, és ugorhasson ki a háborúból. Ez volt Ottó vastartaléka, mint az árnyék a jég alatt. Három, gondosan előkészített levelet vett elő az alkóvból. Egy Péter Gábornak szólt, a másik Almásy Pálnak, a harmadik a menyasszonyának. Az öreg Bentleyt használta most az útra, a leharcolt német csapatok vissszavonulása miatt sűrűn leszorultak az útra. Egy VKF 2-től hamisított menetlevél volt a tárcájában. A Siófok melletti gamásza-pusztai kisegítő repülőtérre igyekezett. Egy Focke-Wulf volt előkészítve neki. A reptér ugyanis nem állt német ellenőrzés alatt, csak csendőri őrizet volt. A gépen lefestették a felségjelzéseket. Ottó beült. Hanyagul a lába alá dugta a diplomata táskáját. Vezetés közben elaludt. Ez mindig megtörtént vele, de ha sofőre vezetett, soha sem sikerült elaludnia. Most azonban a Kárpátok fölött igen. . Álma gyötrelmes volt: Egy fegyház fegyencei hosszan alagutat ásnak, mert a fegyenc nem akar fegyenc lenni érthető módon, s mikor végre elkészül az alagút, és a fegyencek megszöknek, rájönnek, hogy tulajdonképpen fegyőrnek lenni se lehet rossz, hát visszamennek, s most már ők őrködnek nem létező önmaguk fölött, s mikor megtapasztalják, hogy fegyőrnek lenni se egy leányálom, visszalopakodnak celláikba, hogy ismét fegyencek lehessenek. Itt felébredt.
Kuwinban landolt, Malinovszkíj főhadiszállásán. A leszállópálya négyszögén egy szemüveges, izgatott alak várta. Az első mondata-vodkafelhő párájában- az volt: Isten Hozott Oroszországban Grossmann volt az. –
Rézgróf nagybátyja
A fríz szigeteken nő fel, ahol a tenger a láthatóan jelen levő végtelen. Minden örök mozgásban van, állandóságnak nyoma sincsen, de mégis az érzékelhető, végtelen rend része, a tenger mintegy háttere az életnek. Nincs két egyforma hullám. A tenger a szabadság és a transzcendencia példája. Egy park szépségét a szökőkutak alkotják, a víz, ahogy az egyik szintről a másikra zuhog. Természetes, hogy a filozófia Thalesznél a vízzel kezdődik. A hegyek azonban eltakarják a horizontot.
Idős korában táviratot intéz az Eichmann per kapcsán a Német Szövetségi Kormányhoz.
Előhang:” Aki cselekményt követ el abból a célból, hogy egy kiirtásról hozott döntést végrehajtson, az emberi nem ellensége, s mint ilyen, nem élhet. Ha megszüntetik is a halálbüntetést-ami elvileg ésszerű-, a meghatározott embercsoportok megsemmisítésének szándékával vétkező tömeggyilkosok halálraítélése és kivégzése továbbra is indokolt lesz.”
Heidelbergben mintha az emberiség egészéről lett volna szó. Az egyetemi szenátus tagja. Nem írja alá a versailles-i béke ellen tiltakozók levelét, mert, mint a szenátus tagja, állam feletti testület tagjaként határozta meg önmagát. Orvosból, pszichiáterből bölcsész lesz. A heidelbergi filozófiai fakultásán habilitálják pszichológiából. Az okiratban azonban filozófia helyett filozófia állt. Nyomban visszaadta és kijavították. Ez volt az utolsó alkalom, hogy egy orvosdoktor habilitálhatta magát a filozófiai fakultáson. A nácik ezt később lehetetlenné tették. Max Weberben pillantja meg a tudományok Galileijét, ő volt az, aki elviselte a modern élet meghasonlottságát. Kirkegaardnak ott volt a keresztény hit kiútja, Nietzche pedig felkészítette magét az örök visszatérésre. Max Weber számára lehetetlenné váltak az ilyen kiutak. 1948-ban Heidelbergből Bázelbe megy. A sors döntött, az akarat igazodott hozzá. A politikai haza elvesztése kényszerű talajtalanságra ítélte. Ebben a helyzetben három dolog tartotta felszínen: az, hogy egyáltalán és esendően ember volt; s a barátság, amely németországi vagy a földtekén szétszóródott, általa szeretett emberekhez fűzte, és az eljövendő világpolgárságról szőtt álom.1902-ben grafológiát tanul és Theodor Lippsnél filozófiát hallgat. Ekkorra azonban számára egyetlen lehetőség maradt: a filozófiának kellett megmutatnia az igazságot, az élet értelmét és célját. Spinoza hangulata jót ett neki, anélkül, hogy kielégítette volna. Az egyetemen a filozófiaelőadások ismeretelméletről és lélektanról szóltak; a filozófia történetét pedig mint egyesével felbukkanó vélekedések sorát adták elő. Csakhogy Jaspers a filozófiában egészen mást keresett. Az ember -állapította meg, nyilvánvalóan nem él a valóság világában is, ha semmit nem tesz. Az út a filozófiához nem az elvont gondolkodáson át vezet-jut e konklúzióra. Tudni akarta, mi a valóság. Husserl filozófusként csalódást okoz neki. Rájön, hogy a filozófia megvilágítja az élet alapját, azt, ami ő, és amit akar, s azt, ami a atároknál érezhető lesz, de azon az áron, hogy lényegesebb igazság, sőt az egyedül lényeges igazság kimondásához nem szolgál kényszerítő erejű, általános ismerettel.Konklúziók:
Kirkegaard szembesíti azzal a feladattal, hogy a korábbi filozófiát megalapozott vélekedések révén a maga valódi tartalmában nyerje vissza. Mivel a tudományokkal való keveredés eltorzította, ismét külön arhéként kellett működnie, olyanként, aminek alapján gondolkodunk, élünk, sőt a tudományok értelmét egyáltalán megragadjuk. Olyan volt ez, mintha egyidőben került volna ismét beszélő viszonyba Kanttal, Schellinggel, Plotinosszal.
A történeti forrásokból merítünk erőt. Szeretnénk a valaha elgondolt mély gondolatok visszhangja lenni. Szeretnénk előmozdítani, hogy ki-ki sajátjaivá tehesse őket.
Szeretnénk elvileg megvetni lábunkat az örök igazban, szeretnénk minden egyes valóságot meghallgatni, amelyet a nyelv kimond, és amely felemel bennünket.
Szeretnénk részt venni az átmenetben a még ismeretlen, gyorsan közeledő új világba-önálló madarak módjára szállva az új korba repülők, a fürkészők, a keresők tömegében.
Az európai filozófia alkonyatától korunk félhomályán át a világfilozófia virradata felé haladunk.
Ám bármennyire tudatában vagyunk is e köztes létnek, tudjuk, hogy minden köztes lét egyidejűleg beteljesült jelen lehet, hogy számunkra a jelen valóságon kívül nincsen más valóság, és hogy a menekülés a múltba vagy a jövőbe elhomályosítja ezt a valóságot: az olyan létezés végtelen boldogsága, amelyet egy, az idővel nem egyirányú lét teljesít be, az örök jelenlét a dolgok tovatűnő áradatában.
Ebben azonban soha nem leszünk bizonyosak, tekintettel a nyilvánvaló gonoszságra, amelyet az emberek egymással szemben elkövetnek, és amely előtt egyetlen filozófiának sem szabad szemet hunynia, megkönnyebbülnie vagy vigaszt nyújtania. A filozófia igazságának a kritériuma éppen az, hogy ebben a világban élünk, e világtól sújtva, és benne szeretve megtaláljuk az értelem útját, és hatni engedjük a gondolatot.
A dráma ára
Rézgróf magasabb oktánszámra kapcsol
A fővárosi Kossuth tér környékén találkozhatni a legtöbbször a város szinte egyetlen arisztokratájával, noha a „vitéz” és „gróf” mellékneveket, amelyeket ő főnévként használ, saját maga adományozta magának. A történet kedvéért nevezzük Rézgrófnak, akinek a valósággal való minden hasonlatossága merő kitaláció. A valósággal való találkozásának egyetlen, biztos, kézzelfogható jele az elől alaposan kivert alsó és felső fogsor.
Vörös, levis, trapéznadrágban feszít, köldökig kigombolt farmeringben, és az újságokhoz járó, filléres coca-colás üveggel teszi meg szerelmi ajánlatait a tizennégy év alatti, halmozottan hátrányos társadalmi helyzetű, kreol, roma kisebbséghez tartozó áldozatainak.
Közlékeny alkat, szabad idejében verseket ír. Ha megcsendíti basszgitárját a Kossuth téri lakásában, én is hallom a taktust a Táncsics utcában. Egyedül él. Testvérét állítólag kivégezte a lakásmaffia, amitől ő védve van, mert gyámság alatt áll. Talán valaha nős volt, felesége állítólag egy Trabant Combi volt, de gyermekáldás nem örvendeztette meg. Lakásában nem szívesen járok. Egyrészt félek, hogy a kutyám nikotinmérgezést kap. Rézgróf ugyanis láncdohányos, ráadásul annak a legundorítóbb fajtájából, kinek kedvence a bostoni fojtogatóra emlékeztető, folyton égő, örökszivar. A húsz éve kiégett, és azóta ki nem festett lakás éke egy hatalmas plazmatévé, amit a Rézgróf nem használ, mert sokat fogyaszt. Elektronikában erős a lakás, nem használható elektromos stimulátorok, hajvágók, porszívók masszírozó- gépek világvevő rádiók, a padlón kígyózó, szigeteletlen, nyolcvan éves, földeletlen, barnára szürkült (van ilyen!) konnektorok idézik fel az állandó életveszélyt. A lakásban uralkodó szagorgona egyik konstansa az, hogy Rézgróf roppant hasa miatt (pacallal fogyókúrázik) pisilésre nem a wécét használja, mert roppant hasa miatt nem fér el, hanem a kádat. Másrészt az ágy alatt tartott, nyolc hónapos pörköltmaradékos lábas. De arra is akadt példa, hogy barátságosan hellyel kínált, lesöpörtem az egyik fotelben levő reklámprospektus- halmazt, ám alatta egy másfél kilós, fehérre rágott, de hangyákkal alaposan belepett borjúlapockát találtam.
Rézgróf vitathatatlanul beteg. Rokkantnyugdíjából él. Elmondása szerint volt vájár, mozdonyvezető, de utolsó munkahelye a brit titkosszolgálat volt. Ehelyütt hadd fejezzem ki rosszallásomat a brit birodalomnak: volt alkalmazottjaikat elég gyatrán fizetik.
Rézgrófnak betegségtudata nincs. Miért is legyen egy üldözéses skizofrénnek, akinek személyiségzavara megalomán tendenciákkal párosul?
Hogy nem jár hozzá orvos, ápoló, szociális gondozó, gyám azt a Kóka Jánosra emlékeztető sűrűre font, emberközpontú, sikeres, magyar szociális háló eredményezi. Gratula.
Nyilvánvaló, hogy Rézgróf akkor kerül a Megyei Pszichiátria rácsos ágyába, amelyet már rég kiérdemelt (úgy karácsony óta nem szedi a gyógyszereit), ha az utcán ön, vagy közveszélyesen viselkedik, és akad olyan virtigli járókelő, akinek telik az idejéből és emberségéből és a megfelelő helyen jelenti. Természetesen, ha ezt otthon teszi, akkor fellélegezhet a gyám, és a magyar egészségügyi rendszer és eszembe jut Sztálin bölcsessége: Ha van ember, van probléma.(Persze ő ezt tömeges főbelövéssel próbálta megoldani).
Ha Rézgróf otthon lesz rosszul, üti meg az áram, kap ételmérgezést, vagy ugrik ki a negyedik emeletről ( a másodikról már sikerült neki, két nyílt töréssel megúszta), akkor ez nem vonja magára az egyébként roppant humánus magyar egészségügyi rendszer figyelmét.
A távlatok is vonzóak. A Hild- életjáradékhoz Rézgróf még túl fiatal. Pszichiátriai állapota miatt egy átlag idősek otthonába 10 év múlva sem kerülhet be. Ellenben nem tud megfizetni egy bejárónőt.
Kórházba akkor kerül, ha a Kossuth téren, a szobor előtt egy százas szöget ver a saját fejébe.(Természetesen csak akkor, ha a hivatal dolgozóinak is szöget üt a fejébe). És lesz rálátásuk a sűrűn elfüggönyözött ablakaik mögött az események „üterére” Fogával csak azért nem szaggathatja fel Rézgróf az eret, mert nincs már mivel. Ő az, aki a marhapörköltet már szívószállal eszi.
Rézgróf Budapesten kezdett a Blaháson, ahol a lejm mértéke még a bélás volt. Vélhetően kazettamásoló kisiparos volt, vagy azt állította magáról. Korán elcsábította az irodalom: állítása szerint együtt ült Császár Istvánnal, de az okát megnevezve többször ellentmondásba bonyolódott. Néhol katonaszökevénynek állította be magát, néhol meg azzal kérkedett, hogy ő volt Magyarország első leányfuttatója, s kirakatper volt az egész, a rendszer példát akart konstruálni. Néha meg azt is szóba hozta, hogy jelen volt Budapesten a Sztálin szobor ledöntésénél, de később erre nem is próbálta meg politikai pályáját alapítani, hiszen mintha vízre írta volna szavai, másrészt komolyabb gengszterek is akadtak ezen a sikamlós pályán, mint az a köztörvényes, aki a Magyar Republikánus Párt megalakítására vett fel négy milliócskát.
A felmenői közt azonban szép számmal akadtak híres emberek. Így például szívesen emlékezett meg arról a nagybátyjáról, aki hazaérve a New York kávéházban keresett magának apartmant, és aláírása a kalkuttai maharadzsa mellett látszódott a megilletődött vendégkönyvben. Ősei valahonnan Erdélyből, méghozzá Dicsőszentmártonból érkezhettek a két világháború közt a megcsonkított Magyarországra. A család öröke a képzőművészeti látásmód volt: A 20. század harmincas éveinek gazdasági világválságát a könyvek egy képpel szemléltetik: kávét öntenek a tengerbe. A fotó az akkor már Martin Munkacsinak nevezett riporter műve, akit Rézgróf ükapjának nevezett.
Mivel kezdődött a posztmodern? –kérdezheti joggal az utókor.
Az 1980-as években Leos Carax Rossz vér című alkotása tartalmazott egy akkor szenzációs képsort, melyben egy fegyveres leszámolás alkalmával a főhős fehér trikóját elöntötte a vér. De, hogy ez tudatosan hamis kép volt, ezt abból tudhatjuk meg, hogy néhány pillanat múlva megpillantható ugyanez a trikó a haldokló hősön, immár vakító fehérségében.
Általa vonult ki a fotós
a műteremből az utcára
A rendező ezzel érzékeltette, hogy világában, s azóta világunkban minden idézőjeles, minden pontatlan, egy kissé valószerűtlen. A látvány az igazi történet nosztalgiáját jelenítette meg, immár ezredvégi eszközökkel. Mivel kezdődött a modernitás?
A deszakralizáló modernitás megteremtése a látványiparban a modern fotó és Munkácsi Márton (Martin Munkacsi) nevéhez fűződik. Mert hiszen ugyanarról a személyről van szó, aki unokája (Munkácsi Miklós író), és néhány lexikon szerint az erdélyi Dicsőszentmártonban született (1896), s halt meg a számára idegen földön, New Yorkban (1963), öregbítve a magyar származású fotósok, Brassai, André Kertész, Robert Capa hírnevét. És Rézgrófét, aki a családfát néhol pontatlanul idézte.
Alakja a modern fotóriporter jelképe: a negyvenes években a legjobban fizetett fotós, akinek életművét a fotótörténészek úgy emlegetik, hogy nemcsak a szociofotó, hanem a plain air fényképezés korszakos alakja is volt, sőt a divatfotó megteremtője is. Nevét Magyarországon a róla elnevezett díj őrzi, valamint egy monográfia Kincses Károly tollából, és néhány kiállítás.
Életművének egésze ma is feltáratlan, noha külföldön több könyv született róla, képei védettek, nem lehet letölteni őket a világhálóról. Maga Cartier Bresson is úgy nyilatkozott, hogy a festészetet, a montparnasse-i ecsetjét hagyta ott egy afrikai témájú Munkácsi kép láttán, lecserélve azt egy Leicára, a kor modern fényképezőgépére.
A könyvek a harmincas évek gazdasági világválságát egy képpel szemléltetik: kávét öntenek a tengerbe. A fotó az akkor már Martin Munkacsinak nevezett riporter műve. Képeiben a jelenség, a látvány, a lényeg a történelem habja
Az erdélyi származású fiatalember az Est-lapoknál helyezkedik el, előbb költő, majd riporter, és csak később fedezi fel a fényképezőgépet. Lassan vasárnapi szám nem is képzelhető el a munkái nélkül.
Magyarországi munkássága a szociofotó megteremtése miatt is fontos. Lencséje előtt sorakoztak Róbert bácsi ingyen-konyhájának számkivetett szegényei, a tiszazugi arzénes gyilkosok, de maga Bethlen István miniszterelnök is.
Általa vonult ki a fotós a műteremből az utcára. Egy villamoson megfigyelt és megörökített pofozkodás révén képei a rendőrségen bizonyítékként szerepelnek, precedensként szolgálva ezzel a Nagyítás számára és később azoknak, kiket paparazzinak hívunk.
A harmincas években Németország vezető lapjainak portréfotósa (Marlene Dietrich, Leni Riefenstahl), követi a Zeppelin világkörüli útját. A fasizálódás elől Amerikába menekül, ahol a Hearst konszern alkalmazza. A negyvenes évekre elmondhatja: én vagyok a világ legjobban fizetett fotósa. Itt kerül lencsevégre Kemál pasa, Bársony Rózsi, Fred Astaire. Sokat utazik, híresek a leguán indiánokról, bikaviadalokról készített képei.
A menekült divatfotósból lett fényképész-művész testesítette meg a modern riporter fogalmát. Stílusjegye a "Munkacsi-movement" (lendület), megkerülhetetlen eleme a modern fotózásnak. Mivel meglátta azt, ami mellett más vakon elhaladt, maradandót tudott alkotni abban a szakmában, amit a pillanat művészetének hívunk, s általa lett a fotó az élet vizuális grammatikája. Na ez az, ami az aktualitásra mindig kihegyezett Rézgrófnak nem sikerült.
Noha művészlélek volt ő is, de inkább írt, legszebb etűdeit a pécsi főiskola grammatikai diskurzusain alkotta, miszerint, mit mondott volna Arisztotelész, ha dakota lett volna, s a kamaszkorból alig kinőtt fruskák adták kézről kézre folytatásos kulcs- kisregényének aktuális mozzanatait.
Az ötvenes években a polgári világ utolsó mentsvárának számító Nádor kávéházban, Pécsett, a rádióban bemondták a hírt Sztálin haláláról.
A terem elcsendesedett.
Az addig évekig szódavizet fogyasztó idős ügyvéd –Rézfróf nagyapja decensen megkocogtatta az üveghamutartó szélét pecsétgyűrűjével:
- Pincér! Pezsgőt! - szól a legenda.
A szálloda és kávéház 1845-ben nyílt Pécs főterén, névadója az a József nádor volt, akit osztrák származása ellenére kedveltek a magyarok és nádorispánságának ötvenedik évfordulójára, megtiszteltetésből nevezték el róla a szállodát. Hetedhét vármegyére szóló híre volt, az udvaron négylovas hintók lovai abrakoltak és állandó fiakkerese is volt.
Az épület korábban egy császári provizoré volt, majd plébánia is működött benne.
A fogadós előzékenységére jellemző, hogy amikor Liszt Ferenc ott szállt meg, az érdekődők annyian jöttek, hogy maga fogadós is kiköltözött egy időre.
A szállodának volt sörözője és téli kertje, szökőkúttal, de a leghíresebb a kávéház volt.
Márványasztalok, gobelinek, kovácsoltvas kalaptartók körbe a falon.
Békebeli hangulat, kapucinerrel, cigarettlivel, folyóiratokkal, bilárd asztalok, a sör pilseni volt, ám a puncsot és a likőrt a kényes ízlésű fogadós Prágából hozatta.
Hogy, hogy nem: a szálloda és kávéház megúszta - egyedül Magyarországon - az államosítást az ötvenes években, most egy angol konzorcium vette meg és talán felújítja a világörökségi rangra áhítozó pécsiek nagy örömére.
1974-ben jártam ott először, Rozsics István meghívására, ki most képzőművészeti galériatulajdonos Pesten, ám akkor, 1974-ben még Egyesült Európáról beszélt nekem.
A Nádor kávéház látogatói közé számított: Kodolányi János (Égő csipkebokor), Várkonyi Nándor (Sziriáth oszlopai), Hamvas Béla (Karnevál, A világválság, stb.), Galsai Pongrác (A besurranó szerkesztő). Ám velük már nem találkozhattam, de itt tudtam meg, hogy törzsvendégnek számított a kávéházban Szederkényi Ervin főszerkesztő, Pákolitz István, Thierry Árpád, Bertók László, Mészöly Miklós, Weöres Sándor, Mándy Iván, Csorba Győző, Lázár Ervin, Csordás Gábor, Szántó Tibor, Bertha Bulcsu. A vidéki emlékezet megőrizte, hogy az ötvenes években Csorba Győző főnöke egy suszter lett. A susztereket szerettem, ám ő ontotta a klapanciákat és hevesen járt a nagyokkal író-olvasó találkozókra, hol saját verseit olvasta fel. A kritikára nyitott személyiség volt.
A bírálatokból nem értett, metrum, kádencia neki homályos fogalmak voltak. A műbírálat oroszlánrészét magára vállaló Galsai Pongrác végül kínjában azzal fejezte be a kritikát, hogy a versben szereplő "csecsemő" szót egy "csé"-vel írják. A suszter ezután egy "csé"-vel olvasta fel versét...
A vidéki városnak a hetvenes években presztízskérdés volt, hogy saját folyóirata legyen, így sikerült Weöres Sándornak állást teremteni, s még Csorba Győző is arra volt büszke, hogy friss diplomával hurcolta el - korábban - az Államvédelmi Hatóságok. A Jelenkor pécsi folyóirata hamar felzárkózott a budapesti orgánumokhoz, mára saját könyvkiadója is van.
Amikor beléptem, 1974-ben, már tudtam, ez nem söröző, nem kávéház, ez emlékezet.
Bókay Antal ott a sarokban, az ország legfiatalabb kandidátusa, mint Lucien Rubempré, kéziratait javítva, legutoljára hatalmas monográfiát tett közzé a posztmodern kor irodalomtudományáról.
Bécsy Tamás volt a társaságában, aki az ötvenes években mezőőrként és vadorzóként kereste kenyerét, ma akadémikus, drámaontológiája Peter Szondi drámaelmélete mellett megkerülhetetlen a teóriában. Kupica whiskyt ivott, apránként.
Időnként láthattuk az ország legtekintélyesebb nyelvészét, Temesi Mihály, akinek nem kellett megvédeni az Akadémián új értekezéssel helyét, a szakma életművéért egyöntetűen megajánlotta neki.
A hajlott hátú professzor kissé különc volt, a neki felajánlott Ford ösztöndíjat-hatalmas pénz volt!!- azzal utasította vissza, hogy nincs kedve utazgatni.
A magyar nyelvtan nagy öregje kis híján újítók karmaiba került. Ekkor történt, hogy Kodály felkérést kapott a magyar himnusz átírására, mert az illetékeseknek nem tetszett Isten segítségül hívása, és Kodály felvetette a magyar ábécé megreformálását, szerette volna dallamosabbá tenni a magyar nyelvet és egy új magánhangzót, a "nyílt e-hangot" bevezetni. Nem sikerült.
Ám, ha a reformszelek megindultak, nehéz volt elé állni...
Felvetették a magyar helyesírás reformját, jelesül azt a problémát, hogy a magyar nyelvben ugyanazt a kiejtett hangot két eltérő betű jelöl, a "Jé" és az "ipszilon", s ezt egyszerűsíteni kellene.
Érvek hangoztak el pro-kontra, órákon át.
Ekkor állt fel Temesi Mihály, mert az ő zárszavára, tekintélyére vártak.
- De Uraim, képzeljék el: Temesi Mihály, "jé"-vel...
A magyar helyesírás rendszere maradt a régiben...
Járt oda a parlament alelnöke, gazdag textilkereskedő, kinek elkobozták vagyonát, éjjeliőr lett és aludni járt a kávéházba, sportolók, színészek és diákok, mint én, köztük Parti Nagy Lajos.
Ma egy doboz gyufa tíz-tizenöt forint.
A hetvenes években 4,70 volt a kocsonya, akinek ez is sok volt, az ingyen kenyerét alaposan megsózhatta- borsozhatta- paprikázhatta.
A nyár slágere a kilencven fillérért mért fél literes hűtött aludttej volt.
Az utolsó kávéház 1989 óta zárva.
A Blaha Lujza térről ismerős arcot nem volt nehéz felfedezni, Rézgrófon nem látszott a kora. Mindig úgy öltözött, mint egy virággyerek, aki két rockfesztivál közt haknizik, vállig érő haja eszelősen lógott az arcába, ott ült a Nádor kávéház egyik sarkában és Ádámmal beszélgetett elmélyülten, de határozottan. Ádám éteri és szubsztilis lénye át-meg átívelt a hazai eocénprogramokon és az üzemi négyszögeken, még nem sejthettük, hogy dróttal átkötött viharkabátjában, madzaggal, hullámpapírral megrenovált bakancsával, szemét az abszolútumra szegezve, meg sem áll majd később Párizsig.
Ádámot- amikor négy forint volt egy adag sonkástészta a Jókai téren (ma tizenöt forint egy doboz gyufa), -már akkor szánalomból etették a pécsi egyetem menzáján; fél háromra ért be, egy mélytányér, sűrű pörköltszaftot kapott, egy fél vekni kenyérrel. Úgy gondolkodott, hogy a lába majdnem a szájába ért. Méregerős Caporal cigarettát szívott és Pákolitz István, a költő, lányának udvarolt. Éterien sovány volt és koldusszegény. Nagyapja ingeit hordott és a katonaságnál kidobott bakancsokat, nyáron aratott, hogy legyen pénze tankönyvekre. Magas volt, alkata a Dávid szoborra emlékeztetett, ha elképzeled Dávidot vállig érő hajú hippiként. Úgy érkezett a kávéházba, mint más a gyerekkorába. Csak csapvizet ivott. Mind a négy évfolyam lánycsapata szerelmes volt bele, imádták, mint neofita az úrfelmutatást. Egy butikos lánya elvitte Bergman filmjére -Suttogások és sikolyok-a gazdag kislány előzékenyen fizette a zacskó pattogatott kukoricát, Ádám az alját kibontotta, a szerszámát alulról becsúsztatta a sötétben, a kukorica pedig fogyott, a lány aztán a zacskó alján talált valamit-szavaival élve szokatlant-ám elmondása szerint az volt a legjobb a zacskóban. II. Priusz volt a beceneve.
Jóllehet Vonnegut július harmadikát tette meg az írók napjává, Ádámot a Dunántúli Napló májusban alkalmazta. "Fürge, friss szemű tudósító"-volt róla az általános vélemény, mielőtt elküldték volna egy lipicai ménes elköltöztetésére. A tudósítás elkészült. Az írás inkább az univerzumba vetett ember agnoszticizmusáról szólt, a vágyódásról a szubjektum-objektum egység után, bár a cikk nem nélkülözte Heidegger homályát, Wittgenstein mélységét, Claudel finomságát, Novalis érzékenységét, csak azt nem lehetett megtudni, hogy hol, mikor, és mi történt-kivel. Mi áttértünk a szivárványszörpre, megértettük Lukács taskenti evakuációját, értékeltük a dúsgazdag bankár Lukács apát, aki később egy antant tiszttel szöktette ki népbiztos fiát Bécsbe, ahonnan a Landler frakció haragja elől Moszkvába menekült. Ott érte a hálás Thomas Mann távirata, melyben tudósította az ifjú filozófust, hogy Hitler megtámadja a Szovjetuniót.
"Akkor a romok alá temetkezem" –szólt Lukács válasza, és Ádám elsírta magát, amikor megtudta, hogy az ötvenhatos magyar miniszterelnök Budapesten egy kínai éttermet üzemeltet. A Bambit felváltotta a Coca Cola, az utcákon elszaporodtak a nyugati kocsik, divat lett a füves cigi és az orosz katonák elkezdték árusítani ármádiájuk készleteit. A végzős hallgatók elkezdtek helyezkedni, az utolsó éves lányok megindították a nagy attakot, (utolsó vérig) a férjhez menés érdekében. A költőt-aki Hamvas Béla özvegyével levelezett, dialektikus materializmus órákon írta kulcskisregénye legszebb fejezeteit, nehezen tudtuk volna elképzelni egy falusi iskola magyar-ének tanárának, aki szakkört vezet, megjavítja az elromlott metronómot, dalárdát szervez, téesz zárszámadásokon az elnök lapockáját veregeti, és reggelente megkeveri a moslékot az ólban. Ádám Párizsban kötött ki, szerkesztette a Parnassien c. irodalmi lapot, állítólag ő gépelte le Jean Paul Sartre Freud kéziratát és esténként a magyar emigránsok éttermében mosogatott. Egy szenegáli lánnyal járt, bírálta Pompidou kultúrpolitikáját és rettenetesen sajnálta, hogy a párizsi barikádokat lekéste, de nem volt pénze követni Rudi Dutschkét Dániába, mint ahogy a Vörös Dannyt sem. (Daniel Cohn Bandit). Egy lakókocsiban élt a dél-franciaországi tengerparton. Magyarország közben szivárványszörpön keresztül élte át a létező szocializmus agóniáját, a kommunista ifjúmozgalom titkárai-a hivatásos forradalmárok-vállalat igazgatók lettek. Elkezdődött a harc a kapitalizmus építéséért. Csak évtizedek múlva találkozhattunk, Budapesten a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Képtár közti diplomata negyedben, ott beszéltünk meg randevút, egy elegáns kávézóban a teraszon. Nyár volt, rekkenő meleg. Akkor forgatták a Hősök terén az Evita c. filmet. Haja hosszú volt, de lófarokban hordta. Arca barázdált lett, fogai sárgák. Kezében a Hatvany hagyatékból mindaz, ami nem úszott el szó szerint az Arno-ban. Nem a teraszon várt, hanem előtte, ütött-kopott Renaultjában, amit a franciák csúnya kis kacsának neveztek. A teraszon felállított mikrofonok, Madonna Antonio Banderas és Andy Wajna.
Kérdően néztem rá.-
" Ugyan, nincs itt senki" -és betessékelt a koszlott kocsiba.
Rézgrófot, Ádámot és engem az irodalmi siker vonzott. Erről Rézgróf írta meg a máig is autentikusnak számító alapvetést, melynek később annyi hasznát vettük.
Rézgróf így összegzett:
Abban az évben, amikor Carter visszaadta a magyar királyi koronát a magyar nemzetnek, Rajkó Félix elhatározta, hogy író lesz. Három recenziót, két novellát és egy kisregényt írt egy fél év leforgása alatt, sovány háta belehajlott a nagy munkába, szeme eszelősen lobogott. Látszott, hogy írás közben eksztázisban van, úgy nézett ki, mint egy angyalcsináló egy megkergült Goya rézkarcon. Vagyonőri megbízatását felmondta, kirázta a haját a homlokából, a kérdezőre nézett és közölte: "Innentől kezdve csak az írásnak élek". Dodonai módon fűzte hozzá, hogy a szerkesztők majd élni-halni fognak érte. Műveit először a közeli kisvárosban működő Kultúrkör szerkesztőségének küldte el. A főszerkesztő helyett a prózai rovat vezetője, Lénárd Menyhárt, az ötvenes, megfontolt, strapabíró entellektüel váltotta ki a postán az ajánlott küldeményt. Felmutatta iratait, visszaballagott a szerkesztőségbe, ollóval elvágta a csomagot összetartó barna madzagot. Kibontotta a paksamétát, még nem ért el csak az első idősík-váltásig, még a második nagy hatású metafora előtt összeesett és meghalt. A csomag a dunántúli, neves fővárosi akadémikusokat is összegyűjtő laphoz került, melynek ritka ambíciókkal megáldott vezetője páratlan szemmel fedezett fel fiatal tehetségeket. Az irodalmi vezér elsősorban a széthullás és a túlélés súlyos kérdéseit boncolgatta lélektani nagy munkájában, mely egy olyan emberről szól, aki mintegy beköltözik tulajdon lelkiismeretének kísértetkastélyába. Nagy Kázmér, a főszerkesztő, még nem élvezhette az első kisregény szatirikus-pikareszk hangulatát a befejezésben, még nem is foghatta fel teljesen, hogy a szerző milyen találóan oldotta el alakjait tipológiailag a regényben adott szituációtól, amikor egy régi, ma már nem aktív kór tüneteit, a flekktífuszét mutatta. Láza felszökött, ágynak esett, szája kicserepesedett, az infúziós-tű kifordult a karjából. Családja még nem is ért be a kórházba a pizsamájával, amikor állapota válságosra fordult. Estére - a gondos orvosi ápolás ellenére - meghalt. "Haláli egy pasas" - tette hozzá Félix. Az ország készülődött a Nagyon Nagyon Nagy Októberi Forradalom évfordulójának irodalmi pályázatára. A szerkesztőségekben komor csend honolt. A posta felbontatlanul hevert, a munka haladt, megválaszolatlan dolgok tornyosultak, az emberek kérdőn néztek egymásra. Óriási volt a tanácstalanság. Fejtő Béla, egy esztergomi kritikus, aki elsőként tette magáévá Barthelme szemételméletét, elhatározta, hogy válaszol a kihívásra. Lapja kicsi volt, de ismert. Nemcsak szépirodalmat közölt, de szociográfiát is. Barthelme az USA hatvanas-hetvenes évekbeli szemét-termeléséből indult ki, amikor is évente 4%-os ütemben emelkedett az évi szeméttermelés. Fejtő szerint nem nehéz megjósolni, hogy nemsokára, azaz hamarosan 100 %-ról beszélhetünk, amikor is a szemét átveszi a valóság szerepét, hogy kivirágozzék rajta a jövő. Fejtő nemcsak a kukákba ürített szemétre gondolt, hanem arra is, amit az emberi fejek kukáiba ürít a mai világ. Döntését tehát ehhez mérten hozta meg. Elhatározta, hogy pályázati kiírását a neves évforduló alkalmából, minden irodalmi orgánumba eljuttatja. A memorandum nem tett ki többet, mint húsz sor. Fejtő alapos munkát végzett. A minimalista stílusra is igényt tartó pályázati kiírás 20 flekkben szabta meg a beküldendő pályamunkák hosszát. Társadalmi zsűrit és magas pénzjutalmat ígért. Félix egy péntek délután bontotta ki a levelet. A nagy betűs címnek - pályázati felhívás - nagyon örült. Gondosan tanulmányozta a feltételeket, még nem jutott el odáig, hogy a pályázatokat két példányban, másfeles sorközzel, jeligésen kell beküldeni, amikor furcsa, enyhe kis szédülést érzett. A levelet lerakta, megfordult, kinézett az ablakon, még látta a sarkon beforduló fagylaltos kocsit, még volt ideje megérteni, hogy mit jelent a pályázati feltételek között, hogy minden eddig nyomtatásban nem szereplő irodalmi mű nevezhető elgondolkodott, és az átlátszó képre összpontosítva megírta pályamunkáját, a rendesen megszokott sorközzel. Eszképista kisregénye-előrelátó módon- egy túlélés krónikája fedőnevet kapta, s Félix gyorspostával küldte el. Az esztergomi posta lassúdad tempójában egy hétig tartott, mire a küldemény Fejtő Béla asztalán landolt. A zöld szemellenzőt, és filc könyökvédőt hordó szerkesztő először messziről szemlélte az iratot, mintha fehér port küldtek el neki. A minimalista próza maximális foka meglepte a tapasztalt szerkesztőt, elgondolkodott a flauberti műgondon, de amikor megértette, hogy a narrátornak nincs hatása az eseményekre, rángógörcsöt kapott és másnap délben meghalt. A pályázat kiértékelése még tart. A zsűri nem várt kéziratokat nem küld vissza és nem tart meg.
Természetesen mindhárman a ceglédi redakcióban dolgoztunk a főiskolás éveink előtt.
Te, figyusz - így szokta kezdeni a csöndre, békére vágyó taoista szerkesztő.- Van itt neked egy jó téma, ki kellene vesézni.- Mi az?- csillan fel a lelkes kezdő szeme. - Elugrasz Bivalybasznádra, és körbeszaglászol. Megnézed, hol lakik a polgármester. - És aztán?- Mit aztán? Hát megírod. - Mit? - Azt, hogy milyen disznóságok vannak ott. - De minek azért odamenni?- Mert életszagú riportot szeretnék, ne vitatkozz!
Apropó életszag. A Pest Megyei Hírlap különleges orgánum volt a múlt század nyolcvanas éveiben, mert Budapesten szerkesztették, ám mindennap megjelent egy-egy helyi, úgynevezett mutációs oldala is a megye öt nagy városában.
A ceglédi redakció például a tanács egyik irodájában kapott helyet. A mai számítógépes világban már elképzelni sem lehet, hogyan készült akkoriban az újság. A lapzárta a "mutában" - (mutációs példány – Kerekes Tamás .) délelőtt fél tizenegykor volt, ami egy napilap esetében már akkor is észbontó időpontnak tűnt. Azért kellett a munkát fél tizenegykor befejezni, mert negyed tizenkettőkor indult Lajos bácsi személyvonata Ceglédről Budapestre. Lajos bácsi, a futár szállította a világosbarna színű szolgálati táskájában a kéziratokat és a fényképeket Pestre. Monoron összetalálkozott a monori Lajos bácsival (ott is volt egy mutációs szerkesztőség), és akkor a két futár már együttesen robogott tovább a kéziratokkal a központba.
Előfordult, hogy a két Lajos bácsi megszomjazott, és a Nyugatiban legurított egy-két kisfröccsöt. Ettől az újság nem lett gyöngébb, csak éppen úgy volt, hogy az öregek a nagy sietségben összecserélték a világosbarna szolgálati táskákat. Mindez azzal járt, hogy Monoron a ceglédi, Cegléden viszont a monori vonatkozású hírek és írások jelentek meg.
Amiből persze nagy botrány kerekedett. De nem halt bele senki.
Na most képzeljük magunkat a nyolcvanas évek közepének áporodott világába, és kukkantsunk bele egy ilyen vidéki újságszerkesztőség hétköznapjaiba.
Tíz óra van, a szerkesztő gondterhelt arccal ül ablak előtt, és azt mondja, te jó ég, az a barom nem hozta be időre a cikket, van itt egy nagy fehér lyuk, oda még tenni kell valamit. De mit? - sóhajtja, és az órájára néz: negyed tizenegy, mindjárt jön Lajos bácsi, mi lesz? Megesznek, megölnek, kirúgnak.
Ekkor jön Pacek, a kezdő, és lelkesen újságolja, hallotta. Hogy a ceglédi rendőrök igazoltattak egy embert, aki épp áthajtott a záróvonalon. A rendőr pedig fontosnak tartotta, hogy a büntetés mellett még meg is leckéztesse a pofát. Kérdi hát, mi az, ami (a KRESZ ide vonatkozó előírására gondolt) feloldja a záróvonalat? Mire az ember rávágja: hát a hígító.(Rab László szíves közlése)
Ádám, az akkor még létező megyei napilap hasábjain tette közzé egyedi téziseit, arról, hogy szerinte miért tört ki az első világháború?
Nyikita király
Csak a hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok érdekeltek bennünket, amelyeknél a kamatláb nem fix, hanem valamilyen háttéreseményhez viszonyítják; pl. volt-e földrengés Japánban a tárgyévben. A szerencsejátékhoz hasonlító kamatozás izgalmassá tette a játékot, és többen meggazdagodtak rajta. A legnagyobb izgalom persze a háború volt; rendben, Franciaország vesztett, a Ruhr vidéken szenet találtak, a német gazdaság úszott a pénzben. A különbséget fokozta, hogy Franciaország az ötmilliós hadisarcot ezüstben fizette. Ekkor került csődbe a Credit Lyonnais. Az ötfrankos érmékből álló hadisarcot hordókban szállították, de nem voltak még hidak az Elbán, ezért vasúti összeköttetés sem. Az ezüsttel teli hordókat társzekerekkel szállították, a csendőrség gumikerekű kocsikkal kísérte a trént. Mindig várni kellett a vízszint emelkedésére. Hamburgban rakták két vasúti kocsira az ezüstöt, amit leplombáltak. Kölnig az út egy napot vette igénybe, s innen a szállítmány egy külön tehervonatot kapott, csak Lille-ben kapcsolták vissza a vagonokat egy gyorsvonathoz. Az ellenőrzést a Banque de Paris tisztviselői végezték. A németek a Dresdner Bankban tartották a pénzt.
Minden a pénz körül forgott, mesélte Chavenal, akinek a nagyapja volt s az utolsó lengyel, akivel Marx levelezett. A konzumhölgyek és az orfeumi nők mellett a turfrovatot bújtuk. Összerezzentünk, amikor megtudtuk, hogy a takarékos Ferenc József császár megrótta a bohémkodó főherceget, mert díszmagyarjához két kucsmát csináltatott. Pazarlással vádolta. Mi a bécsi Jockey Clubban méricskéltük a szerencsénket. A frank értéke pusztán arra a hírre, hogy Raymond Poincaré ( a nagy németgyűlölő) új kormányt alakít és pénzügyminiszter lesz, néhány hét leforgása alatt száz százalékkal nőtt. Chavenal az ötszázmillió frankról beszélt, amit a vérszívó (La Pieuvre) hagyott hátra. Ő egy londoni társaság megbízottja volt, akik Párizsban akartak bányarészvényt eladni. A vérszívó 300 000 ezer részvényt vásárolt alacsony árfolyamon, húsz-huszonkét shillinges áron volt opciója még 20 000 részvényre. A londoni tőzsdén ugyanezeket vásárolta kis mennyiségben, nagy lármával. Amikor a részvényárak 50 shillingre emelkedtek, és a párizsi tőzsdén is jegyezték őket, akkor a vérszívó azt egész mennyiséget a bankok segítségével a francia trezorokba pumpálta. Az árfolyam annyit zuhant, hogy néha elérte a nullát. Aztán Chavenal a vonaton elmesélte, hogy mit hallott Nikita királyról Andrew Kostolany-tól. 1912-ben a Balkánon Törökország ellen négy állam szövetségre lépett. Egy katonai egyezményt hozott létre Görögország, Szerbia, Montenegro és Bulgária az oszmán Birodalom ellen. Montenegro élén egy kapzsi király állt, németordszági tartománynál alig nagyobb országa élén: Nyikita király.
Az Adria partján fekvő országot olyan uralkodó kormányozta, akinek az államkasszája folyton üres volt. Nyikita király úgy jutott pénzhez kisebb kiadásaihoz, hogy embereinek, akik a világ különböző pontjain tartózkodtak, pénzt küldött. A külföldi posta fizetett (ráér majd év végén benyújtani a számlát). Amikor a számlák Montenegro akkori fővárosába, Cetinjébe értek, akkor derült ki, hogy a király nem tud fizetni. Még a szigorú Ferenc József császárnak is nagyvonalúnak kellett lennie, és pénzügyi nehézségekbe jutott kollégája adósságát, aki az orosz cár adóssága alatt állt, a császári és királyi postánál törölte. Chavenal kinézett a vonatból, és folytatta...
Nyikita királyról mesélik, hogy nagy lakomára hívta vendégeit. A palota erkélyén fogadták az alattvalók hódolatát, az amerikai vendégek aranypénzt szórtak a nép közé. Mire a király eltűnt. Egy idő után feltűnt a tömegben, szorgalmasan szedegette a földről az aranypénzt. Chavenal lehalkította hangját. De az már minden határon túlment, ami 1912-ben bekövetkezett. A király tőzsdézett is, Bécsben a Reitzes-testvérek képviselték. 1912 szeptemberében beállított Bécsbe a király követe, Danilko herceg, és átadta a király üzenetét: "Adjon el mindent, kössön határidős ügyleteket. Törökország ellen háború előtt állunk." Mindent pénzzé tettek, a bécsi, frankfurti, párizsi és londoni tőzsdéken határidőre eladtak szerb, török, bolgár értékpapírokat. A bankár nagyban spekulált besszre orosz értékpapírokkal, melyekkel élénk kereskedelem folyt Pétervár és Párizs közt. Az események igazolták Nyikita érzéseit. Törökország összevonta csapatait a határon. A négy balkáni állam általános mozgósítást rendelt el. A részvények zuhantak. Ám Miklós cár és Poincaré megegyezett, mindenki azt hitte, hogy a háború veszélye megszűnt. Ám a bécsi bankárokhoz újabb távirat érkezett: CSAK SEMMI PÁNIK STOP, FOLYTASSÁK AZ ELADÁST STOP. NIKITA A bankárok cselekedtek, de a balkáni háborúban senki nem bízott. Ám 1912. szeptember 12-én eldördült az első montenegrói ágyúlövés, Montenegro a hagyhatalmak ellenkezése ellenére hadat üzent TÖRÖKORSZÁGNAK A KÖTELEZETTSÉGEK ÉRTELMÉBEN Szerbia, Görögország és Bulgária is belesodródott a háborúba. Az összes tőzsdei árfolyam esett. Nyikita óriási nyereséghez jutott.
Chavenal, aki Longchampban mutatta meg a lófuttatásokon új ruháját, Chevaliere-rel volt hivatalos szupéra. A vonat nemsokára Kölnbe ért. Folytatta.
Emlékeztek bizonyára a Missisippi Társaság reklámjaira: idillikus tájakon ezüsthegyek. Egy korty pálinkáért a vadak egész aranyrögöt adtak. A társaság egyre több részvényt adott ki. A Párizsba menő postakocsik helyeit, ahol a társaság részvényeit lehetett megvenni, már hónapokra előre lefoglalták. Egyes udvarhölgyek nem riadtak vissza a legképtelenebb eszközöktől sem, hogy részvényekhez jussanak. Egy ember valóban meggazdagodott, mondta Chavenal.
Egy púpos ember egy vagyont keresett azzal, hogy íróasztal helyett púpját ajánlotta fel a postakocsiban
Rézgróf igazából Pesten lendült bele az írásba. A Hungária Kávéház (a volt New York) lett a törzshelye, de néha két-három deci vodkára benézett a Fiatal Művészek Klubjába, ahol fiatal bölcsészkislányok csereberéltek az asztal alatt grafológiai xerox-másolatokat Hamvas Béla kéziratokra. Kezdődő tudathasadását Rézgróf almaborral és némi irogatással próbálta meg egybetartani, noha intő példa lehetett volna számára, hogy az orvosi tanácsait oly bőkezűen osztó dr. Bólya Péter volt a generáció egyik első halottja. Elhűlten láttuk Rézgróf első, komoly irodalmi sikereit. Majd minden irodalmi lap foglalkoztatta(igaz, hogy alig volt belőlük az országban három, de novellaelemzéseit a pesti bölcsészkar szemináriumában is tárgyalták, és foglalkozott vele Örkény István, de Déry Tibor is. Rövid idő alatt tizenhárom regényt írt, egy útleírást vietnami haditudósítóként, aztán rájött, hogy a prózánál jobban jövedelmez a polgári színjáték, és egyre-másra ontotta a teltházat vonzó musical-jeit. Sikereire hamar felfigyelt a pesti aszfalt és a flappergörlök mindenre elszánt csoportja. Az egyik kékharisnyát feleségül is vette, született két kislányuk és vidéken vettek kertes házat, Rézgróf pedig film-forgatókönyvírásból élt. Felesége azonban alkoholista lett, Rézgróf pedig levonult a szuterénba, hogy befejezhesse döntő művét, egy hatalmas, verista, óriási tragédiát a hanyatló római császárságról. Hetekig ki sem dugta a fejét. A kifizetetlen számlák gyűltek, a gyermekek újabb és újabb cipőkre és játékokra vágytak. Ám ekkor hirdette meg a Nemzeti Színház Magyarországon az első, komoly pénzdíjas drámapályázatot. Rézgróf biztosra akart menni. Az eredményhirdetés előtt már közjegyzőnél letétbe helyezte művét, és várta a végeredményt, ami valóban fenomenális volt. Nyert.
A biztonság a veszélynek az a foka, melyet nem érzékelünk-szokta mondani, hisz a börtönévek megtanították a szükséges óvatosságra. Most azonban hibázott. Kalocsa környékére kellett mennie, zsebe duzzadt az egymillió forinttól, amit a drámájáért kapott, lelke az égig ért, amikor egymásba szaladtak, a felesége Wartburgjával ő, és egy ismeretlen egy Zsigulival. Szó szót követett.
Rézfróf bizton állíthatta, hogy a KRESZ szerint neki volt elsőbbsége, ártatlan a balesetben, de az ismeretlen, ravaszkás szemű, hízásra hajlamos ötvenes kihívta a zsarukat, akik hosszasan méricskélték a helyszínt és a féknyomokat, és annyit fényképeztek, hogy az egy Lisa Minelli talk-show-n is sok lett volna.
Nem véletlenül.
Az illető ugyanis a megyei rendőrkapitány volt, saját embereit hívta ki helyszínelni, akik úgy vették fel az adatokat, hogy később a bíróság Rézgrófot el is marasztalta, tetemes kártérítéssel fejelve meg a dolgot. Az már csak hab a tortán, hogy a felesége kocsiján lejárt a biztosítás, ezért a rendőrkapitány kocsiját is, a feleség kocsiját is Rézgrófnak kellett kifizetnie a nyertes dráma árából.
Azt mondják, azóta áttért az ötpercesekre.
Tél volt, hó esett
Rézgróf a boldog emlékezetű Mester utcai szállását osztotta meg az apjával. Azon kívül, hogy mindenben különböztek, abban nem, hogy mindketten olimpikonok voltak, de tényleg. A budapesti Mester utca aztán elárvult lett, amikor Rézgróf édesanyja, a BESZKÁRT egykori trolivezetője (álmában csöngetett picit) másfél évnyi, kurta haldoklás után, amit a későn diagnosztizált pajzsmirigyrák okozott elhunyt. Kietlen lett a lakás. A két alkalmi agglegény után a fű se nőtt ki (ahová ők jártak, ámult a világ). Ők még edzésnek hívták a zsírégetést, s a margitszigeti sportuszodában leányrajongók hada várt rájuk délutánonként, amikor felváltva lőtték a gólokat az azóta Zürichben letelepedett Cservenyáknak, az Európa-bajnok vizilabdakapusnak. Noha minden edzés után egy-egy grillcsirke várta őket, fél kiló franciasalátával, a hétvégék nehezen teltek. A Szabolcs utca környékéről(a boldog emlékezetű tizenharmadik kerület) hozták a lőrét, ami hubertusszal feljavított császárkörte likőr volt, de a fundamentumát két deci kommersz rum hozta létre. Ettől a szivárványszörptől vígan borult reájuk a kék, de többnyire setét ég. A lakásban kiégett biztosítékok, pormacskák, mosatlan szennyes halmokban és elmosogatásra váró, huszonnégy személyes porcelán várta a gyanútlan járókelőt. Az pedig az első kommendálás után már nemigen akadt. Lakásuk a magasföldszinten volt, a forrásra váró csipkebogyó-kulimászt, amiből bort kreáltak, egy hatalmas ötven literes hordóban tartották. Az ünnepek és a hétvégék voltak nehezek, rájuk tört a magány, s ahogyan az est leszáll, meg-meghúzták a flaskát.
A két hatalmas izomkolosszus békés ember volt, ám a főzés erős rést ütött kettejük bástyáján. Míg élt az asszony, azt ették, amit főzött. Hol káposztás cvekkedlit, jó borsosan, hol meg lapcsánkát, jó időben egy kis szalontüdőt. A vita egy rendszerváltás előtti november hetedike körül tört ki, amikor mindketten kaptak egy kis pénzjutalmat is, ezért aztán szombat délelőtt elképzelhetetlen másnapos rosszkedvvel tárgyalták meg, hogy mi lesz a hétvégi menü. Fasírtban állapodtak meg. Hús az volt bőven, öt kiló, s a daráló is beindult. Egy lavórt fogtak be a főszerezéshez, mert nem volt az elhanyagolt lakásban semmi, ami nagyobb edénylett volna nála. Felváltva gyúrták a fűszeres gombócokat, és felváltva húzták meg a sifonérba rejtett flaskát. Még alig húzta ki az öreg Rézgróf a sliccéből a húgyfoltos, nagyon nagyon nagy októberit, már állt a kravál.
Pontosan kideríteni ma már aligha lehet, hogy miből lett a baj. Az egyik szerette a borsot, a másik nem, aztán csak egymásnak estek. Élő ember még nem akadt, aki a kész fasírtból kiszedné a borsot, így aztán nehéz probléma előtt álltak. Rézgróf valamivel huszárosabban fogta fel a dolgot, míg az öreg a butelka felé nézett a fiatal Rézgróf, a nyitott első emeleti ablakon át kivágta az elkészült fasírtokat kondérostul. Na ezen aztán már igazán hajbakaptak.
A magasföldszint nem jelenthetett akadályt a fiatalabbnak, ám már későn landolt. Egy csoport roma vitte a kondért álmélkodva: Állj meg bibas, állj meg more itt hússal dobálóznak.
Rézgróf az egyetemen
Almási Miklós méltán nagyrabecsült tagja Tudományos Akadémiánknak. Nagy monográfiák (Csehov), a drámafejlődés elemzése fűződik nevéhez. Újságíróként egyedi filmkritikáiról vált híressé, nekem az Eötvös Loránd Tudományegyetemen filozófiát tanított, sőt ő felvételiztetett. Sikerült a rendszerváltás körül elszakadnia az iskolát teremtő Lukács Györgytől, csakúgy, mint másik akadémikusunknak, Bécsy Tamásnak, s meglepő módon ma már többet ír tőzsdéről, virtuális pénzmozgásról, mint drámákról. Mindez megerősíti bennem azt, hogy mindenki másra büszke, mint ami eredeti képzettsége. Harci Zsolt, eredetileg asztaliteniszező, a világranglista tizedikje, éveken át veretlen magyar bajnok, lábtenisztudására esküdött. A világhírű biokémikus tehetséges novellistának tartotta magát, a sort folytathatnám, Almási korunk jelenségei közül, akárcsak Balzac, ki pontosan tudta, mennyi frank lapul szereplői zsebében és azt is elmesélte, hogy az hogy került oda, a pénz körüli történetek mentén írja le modern világunkat, kissé groteszk módon, de a lényeget pontosan láttatva. Jött a 2000. év és mindenki az ezredfordulóra készült. Egy Csendes óceáni korallsziget minisztere egy laza mozdulattal odébb tolta néhány mérfölddel azt a zónahatárt, ahol a dátum-vonal (más néven: vasárnap-hétfő vonal) húzódik. Mivel mindez a lakatlan szigeten történt, nem nagy ügy, gondolhatnánk. Igen ám de a döntés következtében az ő szigetének lakói lettek az elsők, akik 2000. év január elsején megláthatták a napfelkeltét, az új évezred kezdetét. A húzás akkor sikerült, amikor még senki nem készült a nagy évfordulóra, s a kutya törődött vele, hogy ki mit csinál egy kicsiny polinéziai szigeten. A tologatásnak persze nagy üzleti jelentősége lett. 200 000 embert vártak a szigetre, előre építve a fogadókat, hoteleket, a hajnalt váró tengeri bárkákat. Azoknak, akik elsőként akarták látni a híres első napot... Lesett a tantusz és a szomszéd sziget perelni kezdte őket az elsőségért, de még rosszabb volt a londoni Royal Observatorium, amelynek döntési hatáskörébe tartozott a vasárnap-hétfő vonal. A híres londoni cég döntését figyelmen kívül hagyva beindult a világ turista-gépezete. Egy hollandiai kisvárosban hívtak össze egy nemzetközi konferenciát - Hacking in Progress címmel - a teendők megvitatására. Jöttek a világ kiöregedett kompjuterkalózai, immár yuppi mezben, a világprobléma megoldására. Nagyszerűen sikerült minden, nem volt egyetlen eldobott sörösüveg, egy elhajintott joint se a sarokban. A résztvevők hazaindultak, de másnap reggel - mindig a napfelkeltével van baj - , a holland telefontársaság 120 ezer dollárnyi kifizetetlen telefonszámlát talált, ott, ahol először jött fel a Nap... Utólag el kell árulnom valamit Almási professzor úrnak. Amikor harmadik diplomámat megszerzendő a felvételijére mentem –mesélte Rézgróf- filozófiából (Hegel: A szellem fenomenológiája volt a tételem), akkor késve mentem. Délebben mentem csak az egyetemre, kínzó, alig elfelejthető másnaposságal küszködve. Vinnem kellett a felvételi eljárásról szóló csekket. Egy doboz cigaretta ára volt akkoriban. Az átkos rencerben... No, az nem volt, filozopternek honnan lenne pénze. Szegény ember vízzel főz, maga csinálja a gyereket. Korábban egy fals utcacímre, de az Eötvös egyetem nevére feladtam a pénzt, az össze visszajött, hiszen a posta az adott utcában nem találhatta az egyetemet. Nekem viszont a kezemben maradt a pénz feladását igazoló csekk. Almási úr hümmögött is, hisz megvolt a "kilég", csak a belég nem. Így lettem én ingyen, alighanem egyedül az egyetem történetében ingyen felvételiző filozófia szakon. A professzor urat pedig külön üdvözlöm.. Isten áldja TANÁR ÚR!
Rézgróg tanúja a feltámadásnak
Festők álma volt az a hatalmas nyárfasor, mely Tiszavárkonyban a folyót szegélyezte, művésztelep is épült rá, meg álmok, filmek, aztán majdnem minden megsemmisült, csak az a gyönyörű folyókanyarulat, a béke, a nyárfasusogás, nos ebben nem volt mit tönkretenni a politikának.
A faluban kissé majdnem minden rendhagyó volt; teszem azt, maga a révész is nő volt, Boriska néni. Hatalmas, széles vállakkal, gyönyörű ősz hajjal és nagy munkabírással. Birkától kezdve részeg romáig mindenkit elvitt fillérekért. Stallumát, a legenda szerint megholt férjétől örökölte, s ezt a nehéz öregséget cipelte a legvégső határig. A falunak megvoltak a maga legendái, az öreg svájci grófnőtől kezdve, akié volt az egész tiszamenti terület, csak az ötvenes években kisajátították; na, erre mondhatta Proudhon, hogy a tulajdon lopás, csak itt épp a magát államnak nevezett kommunista hatalom lopott. Két, markos erős kézzel. És egy máig rejtélyes pap megyilkolása. Hogy bűntény történt-e, illetve, hogyan is történt az eset, máig tisztázatlan. De hát nemcsak utcanévtáblák vannak a faluban, de rejtélyek is.
Ám a faluban azért volt békés az élet, mert minden utcát Endre utcának hívtak, s így eltévedni sem lehetett, ha az ember ismerte mind a tizenhármat, már, ha értik, hogy mire gondolok. Nos, ha minden utca Endre volt, akkor minden második ember Baricza. Mindkét esetben a megtiszteltetés a nevet pusztán önmagában megillette. A mi Bariczánk fél kézzel ásta ki a vízvezetékek árkát a kertünkben, ami a két markos kézzel bíró parasztembernek is becsületére vált volna abban a kötött, agyagos földben. Földhöz mi a majdnem legutolsónak nevezett nagy tiszai árvíz után jutottunk ott, mert a bölcs állam hozott egy döntést, miszerint árvízvédelmi területre lakóház nem épülhet, csak nyaraló.
A földhöz egy fél pár cipő árán jutottunk-mesélte Rézgróf. Ez volt a hivatalos ára. Kerítésünk nem volt. Az csak később került. Hozzáláttunk az építéshez. Kevertük a maltert, ritkítottuk a cserjét, Törcsvári Frédi nevű kotorékebünkről álmunkban sem tételezhettük fel eddig, hogy a bostoni fojtogató lelkét bírja. Ebéd felé, boldogan, farkát lelkesen csóválva hívta Apámat, a falkavezért, hogy tudományáért megdícsérje. Hat, gyönyörű, csendben megfojtott japán kakas feküdt a leendő küszöbünk előtt. Az addig ismeretlen szomszédunk passzióból tartott, nehezen beszerezhető állatkülönlegességéről van szó, melyek különleges gondoskodást vártak, s anyailag is komoly értéket képviseltek. Apám halálra sápadt. Ez a szomszédság is jól kezdődik - gondolta. A lovagiasság szabályai szerint le kellett tehát vizitelnünk a szomszédoknál. Szerencse a bajban, hogy szomszédunk - a legnagyobb meglepetésünkre - orvos volt, mint apám, koruk is hasonlíthatott. Az ölremenést tehát megúsztuk, mert a jeles doktor nemcsak jó és megértő szomszéd volt, de ritka bölcs ember. Följelentésről, bírósági perről tehát ez esetben szó sem lehetett, volt az első jele a doktor rendkívüli humánumának. A bemutakozásból kis kvaterkázás lett. Saját borából kínált meg bennünket, amikor látogató érkezett. Rézgóf csettintett egyet.
A Kancellár. Bocsássa meg kérem mindenki a falu sajátos humorát, egy borissza cigányt tüntettek ki a Kancellár titulussal, két olajos, barna szeméből patakzottak a könnyek, ölében, mint Madonna a Pietát, egy teljesen széttrancsírozott kutyácskát tartott. Apámnak ez már sok volt, halálsápadtan állt fel. Halál ellen nincs orvosság a kertben - mormolta latinul a szentenciát.
Látogatni csak a következő szombaton tudtunk-mentegetőzött Rézgróf, az első ember, akit láttunk, a kocsmából peckesen kijövő Kancellár volt, kit vidáman kísért Gyula nevű kutyája. Ez, hogy történhetett?
Megigazította rojtos kalapját és így felelt:
- A doktor úr összevarrta, mint egy gumilabdát. Azóta még erősebben is csahol!
Vendégjáték Frankfurtban:
szervacsere
Rézgróf Európa közepén
A Rotterdam végállomásig tartó nemzetközi vonaton arra gondolt, hogy az amatőrnek ihlet, a profinak előleg kell, közben annak a híres Gesualdo-nak a madrigálját dúdolta, aki annyira beleszerelmesedett a kottaírásba, komponálásba, pontosan, hogy ezért még a sorozatos bérgyilkosságokról is kedve lett lemondani. Az Úr és Rézgróf legnagyobb dicsőségére. A vonat 10 perc késéssel indult, Rézgróf Bundeswehr mintájú hátizsákjában az étkezőkocsiban foglalt helyet, Firkált, zenét hallgatott , kávézott és töprengett a rá váró élményekről, és az egyre jobban kitisztuló tájat nézte. Ma már két nap alatt végig lehet száguldani Európában; gondolta, nem számítva arra, hogy visszafelé azon az amszterdami busszal jön, mely méltán válthatta ki az osztrák rendőrség 16 órás megfeszült figyelmét. Karácsony előtt érkezett haza, a Nyugati Pályauvar környékén lófráló négy,mosolygós forgalmista azt válaszolta a "Meddig tarthat kérdésre?", derűsen, hogy akár szilveszterig. A Kőbánya-felső pályaudvaron a benntesek azt rebesgették, hogy óránként elindítanak egy-egy vonatot. Akkor már annyira fáradt volt a 72 óra óta álmatlanul cipelt másfél mázsás csomagtól, hogy a pályaudvar lépcsőjén megszánta egy faros-bögyös, izmos hölgy és felajánlotta, hogy az egyik pakkot elkíséri, segíti fölvinni a pályaudvarra. Az elcsigázott utazó megkönnyebbülten fogadta a jelentkező segítséget. Megköszönte, de még egy jószándékú megjegyzést tett a hölgy: "Nyitva a slicce"- mondta, hangjában se vihogás, se lenézés nem keveredett, ezért Rézgróf megjutalmazta ezen mondattal: " Döglött madárnak üres a kalicka". A hölgy aprót sikkantott, de nem rosszindulatúan. Rézgróf belépett a kocsmába, a nő elüldögélt egy kicsit a peronon, majd megnézte magának alaposabban az elcsigázott utazót. Előző nap éjjel indult, egy hatvanhárom éves aktív artista kísérte ki, aki Oberursel-be is elvitte a Rézgrófot, mely Románia UNIÓ-s csatlakozása után Európa földrajzi közepe lett. Barbarossa városa 1200 körül érte el legnagyobb kiterjedését, másfél órát sétálgattak a vadkacsával teli téli tavak közt a belvárosban, ahol másfél óra után pillantotta meg Rézgróf az első televíziós antennát, és az első ROLEX órát 36 000 euro-ért. Az artista, Franz névre hallgatott, egy asztalon, melyet két billiárd golyót tartott, két egymásra helyezett pezsgősüvegen tartott egy kezes fejenállást. Az öccse hívta meg, akinek két kutya volt a legjobb munkaadója, Temi és a kissé elkényelmesedett Bóni, és kisebb-nagyobb novellákban találta meg Budapesten megkezdett, hatvannyolcban Prágában átgondolt és Steinbachban befejezendő életének értelmét , az írásban. Frankfurt régóta foglalkoztatta az utazót. Azóta, hogy a Műszaki Múzeum alkotói, talán Turner inspirációjára(nem Tina Turner, a Britis Galleryben tárolt Turner Gőzmozdonyáról van szó) a honvvágy alkotói megalkották a honvvágy mintájára a távvágy fogalmát egy hatalmas installációval az európai environment-ben. Ezt a táv-vágyot érezte Timur-irgalmatlanul, mikor elindult Szolnoktól Franfurtba, amiről még csak nem is sejtette alaposabban az elindulás pillanatában, hogy a Majna partján, vagy az Odera partján található. Hazáig megyünk, mondta magában Rézgróf és elindult. Az étkezőkocsiban még Passau előtt eljutott annak megértéséig, hogy Frankfurt a világ pénzügyi központja, saját virslivel, sörrel és almaborral (Apvelwein).Rézgróf még akkor született, mikor elhatározták az Európa-csatorna építését, azaz a Rajna-Majna-Duna vizi útját.Óvárosát elpusztította a háború, de az utazó megnézheti a Miklós -templomban Van Dyjk Krisztusát. Ez az az város, hol gesztenyeligetté szelídül az erdő, gondolta az utazó. Lakossága a bejárókkal együtt csaknem egymillió. Főváros nem lett, megakadályozta ebben Bismarck és Adanauer.I de hívta Nagy Károly 794. februárjában a birodalmi gyűlést. És idehívta Mitfahrer nevű levelezőpartnere a városépítésben elcsigázott utazót. Nagy Károly fia, Jámbor Lajos építette a várat és két birodalmi gyűlést is hívott itt létre, de aztán Kopasz Károly kezére került a város. Frankfurt a magyarok támadásainak köszönheti megerősödését, Barbarossa Frigyes tett érte sokat, a hesseni dombság központjában fekvő várost, Oberursel-t, Európa központját-Románia csatlakozása óta- Barbarossa városának is nevezik. Timur ide is kirándult. Másfél órát sétált a történelmi belvárosban, mire megpillantott egy antennát a háztetőn. Szélkakasból viszont karácsonyi volt a kínálat. S itt nyílt meg az első birodalmi pénzverde is. De még ennél is nagyobb siker lehettett- gondolta Timur a vonaton-a német Aranybulla, mely elrendelte, hogy "örök időkre" Frankfurt legyen a német királyok, illetve császárok megválasztásának színtere. Ráadásul úgy, hogy nem ezeknek volt alárendelve, hanem két polgármester kormányozta. Noha adósságai elől maga Gutenberg is Franfurtba menekült, Luther egy ízben elszólta magát:" nem a Ti Frankfurtotokra építem evangéliumom reményét.". Innentől kezdve mondhatták a frankfurtiak, hogy katolikusoké a templom, luteránusoké a hatalom, de a kálvinistáké a pénz. Frankfurt aztán elvérzett a magyar csapatok által is támogatott Habsburg Rudolf ellen, s a magyar történelemből is ismert I. Ferdinándot Frankfurt-ban, mint ellenreformátort tartották számon, s ő volt az első császár Frankfurtban, akit nemcsak megválasztottak, hanem meg is koronáztak. Még Ulrich von Hutten lovag is pennát ragadott: "Messziről járnak ide és jönnek egyre a népek, mert a világ piaca árúkat itt szüretel." Noha Magyarországról egész méneseket hajtottak ide, lovat már nem látott Timur, látott viszont középkori ruhába öltözött vándor mesterlegényeket, hisz Frankfurtban máig él ez a hagyomány. Egy olyan városban nem is lehetett unatkozni, ahol hatvan múzeum van, nem beszélve a magángalériákról és a dr, Faustus is-a maga korában-három hónap alatt négy kiadást ért meg. Amikor "A forradalom lángja becsapott Németországba"- jegyezte fel naplójában Petőfi, Frankfurtban ülésezett a birodalmi nemzetgyűlés( "Semmi szükségünk császárra -írta naplójába Heine. Illusztris magyar vendégeket is kapott a város: a magyar forradalmi kormány képviseletében Szalay László és Pázmándy Dénes járt a városban, titkos küldetéssel, azaz, hogy vegyék fel hivatalosan is a kapcsolatot.! Ezernyolcszáznegyvennyolc dicsőséges évét írta akkor a kalendárium. A rohanó világba Rézgróf nem vitt pingpongütőt Franfurtba, noha vendéglátói megszállott amatőrök voltak. A játéknak más formáit ismerte meg a hanyag járású versenyző, mely teljesen kizökkentette és új távlatokat nyitott. A perspektíva a bűvészet volt. Olyannyira, hogy a Frankfurtban havat seprő Rézgróf , arra a kérdésre, hogy mit csinál?- nem azt válaszolta, hogy havat seprek, hanem azt, hogy 500 euros bankjegyeket keresek a földön. Mennyei malaszt simított végig homlokán, míg a lapát nyelét fogta. Franz látta, hogy Rézgróf a fél karját is odaadta volna, hogy megtanuljon egy bűvésztrükköt, és szárnyai alá vette az elcsigázott versenyzőt. Együtt vendégszerepeltek. Franz különböző klubokban, nyugdíjasházakban, vagy gyermekotthonokban mutatta be artista -és bűvésztudományát. Timur az új földrészre ért utazó mohóságával figyelte a szemkápráztató jeleneteket. Díszleteket cipelt, asztalokat rendezett, ő csomagolta ki a kanárit, mely bengáli tigrist szült, a nyuszit, a cilindert, melyben elfért egy négyakós szekér, a sétapálcát, mely virágcsokorrá változott. Elemében érezte magát. Munkájáért cserébe Franz , a karbantartott artista és bűvész néhány kisebb trükköt gyakoroltatott az utazóval. Ám közeledett a karácsony, Rézgróf vendéglátója Édesanyjához utazott Magyarországra. Rézgróf maradt, noha Franz kénytelen volt mellrákban szenvedő feleségével intenzívebben törődni. Mindenki rohant karácsonyi ajándékokat vásárolni. Rézgróf , akinek mindenkije meghalt, tovább már értelmetlennek találta, hogy Frankfurtban időzzék. Megnézte ugyan a frankfurti karácsonyi forgatagot, nézelődött a frankfurti Flohmarkt-on, de rá kellett ébrednie, hogy indulnia kell haza. A búcsú napján, este, Franz elvitte egy wiesbadeni kaszinóba. Kissé Magyarországra volt emlékeztető a kopasz, kigyúrt, háromajtós szekrényre emlékeztető kidobó-emberek látványa, de a pompás csillárok alatt Rézgróf diszkrétebb közönséget pillantott meg. Hercegek ,grófok, válogatott cigánylegények, rossz lapjárásba beleúnt Black jack játékosok és parvenű rulettjátékosok színes és izgalmas világa fogadta a felcsigázott utazót. Rézgróf nem pókerezett, tanult egy régi leckéből, a Black jack nem vonzotta, de ,amikor a bank elleni játékról hallott, öreg szíve megdobbant. A rulettasztal körül hármas körgyűrű feszült. A játékot a magasból figyelte a Főkrupié, míg sameszai a "földszinten "figyelték" a szerencsejáték tisztaságát. A szerencse forgandó volt. Általában egy magas, kopasz, rendkívül vonzó férfi nyert, azzal az egyszerű játékelméleti megfontolással, hogy kifigyelte a sorozatosan pechszériával küszködő ellenfeleket és megszállottan az ellenkezőjét tette meg(színben) a rulettasztalon. Vesztes ellen játszani? Rézgróf ezt nem tartotta elegánsnak. Beállt az első körbe, amikor megürült egy hely. Franz a háta mögül figyelte és irányította. A szerencse kisasszony szétszórta kegyeit a rulettasztal környékén feszülten figyelő játékosok között. Rézgróf szomszédja, egy hetvenéves dáma volt. A szépkorú versenyző Benetton színekben indult. Túl lehetett a huszadik vodka-martinin (keverni, nem összerázni(!-a szerk.), míg rá-rágyújtott egyedi szivarjaira, a különleges Zippo öngyújtójával, melynek matt, fekete, metáldobozán a Happines is.... Hamlet felirat díszelgett. A vörösre tolta tekintélyes pakettjét. Rézgróf feszülten figyelt. Noir -jelentette ki a döntnök. A nyertes martinispoharában egy szürkére színeződött műfogsor ázott, a hölgy aprót sikkantott, mire Rézgróf a bal kezével a hölgy térfelére áttolt zsetontömeg felét leemelte egy Franztól ellesett mozdulattal, s mint, akiknek semmi más dolguk nem akadt, elindultak: hazafele.
Rézgróf és a szex
Meglehetősen gusztustalan és fájdalmas kérdés, de nem lehet megkerülni. Így határozta meg a nemi aktus fogalmát dr. Lushington 1845-ben, a londoni egyházi bíróság felszólítására.
A szex nem természetes cselekvés , mondja Angus McLaren kutató a szexualitásról szóló könyvében, és a szexualitást minden nemzedék újraalkotja. A tudós elmeséli, hogy a nyugati világ legharciasabb szexuális reformmozgalma Németországban bontakozott ki, miután érvénybe lépett a drákói porosz büntetőtörvénykönyv. Magnus Hirschfeld állt a 175. paragrafus elleni homoszexuális hadjárat élére. Hirschfeld azt hirdette, hogy a homoszexualitás nem perverzió, hanem a férfiasság egy változata, és a társadalom három százalékát érinti.
Az angol világban Havelock Ellis állt elő azzal az elképzeléssel, hogy az abnormális szenvedélyek nem is olyan furcsák. Ehhez fűzi hozzá McLaren, hogy Hirschfeld maga is homoszexuális volt, míg Ellis impotens urolagnista (más vizelése izgatja), első felesége pedig leszbikus. Alig várom már, hogy magáról a szerzőről is kiderüljön valami.
A szakirodalmat kiválóan ismeri. Minthogy csaknem minden szexológus férfi volt, nem csoda, hogy a legkomolyabb szexuális problémának a férfi nemi izgalom hiányát tartották, mely a perverziók jelentős részéhez társult. Nem beszélve arról, hogy a nyugati kultúrkör toleránsabb a leszbikusnak tartott viselkedésformákkal szemben. Sokan nem is tudták, mi fán terem a leszbikusság. A klitorisz kultusza c. cikk szerzője bíróság elé került. Kiderült 1918-ban, hogy a tanult férfiak szexuális ismeretei is hiányosak. Darling bíró ezt kérdezte az egyik tanútól: Az orgazmus természetellenes bűn?
Hogyan oldaná meg egy Bonaparte az orgazmus problémáját? Szikével a vaginális orgazmusért! A szerzőnek igaza van, a micsodámat is a fejem tetejére lehetne operálni. Bonaparte szerint a normális nők felhagynak a klitorisz által biztosított szexuális élvezettel, és áttérnek az orgazmus érettebb, vaginálisabb formáira. Ki kell tehát metszeni a klitoriszt, és közelebb ültetni, hogy elősegítse a vaginális behatolást.
Kinsey 1953-as kutatása irányítja rá a figyelmet újra a klitorális orgazmusra. Ő a vaginális orgazmust mítosznak nevezi. Mindenesetre humora volt. A férfiak háromnegyedének mindössze két percig tart a koitusz, amit ő kivételes jelenségnek nevez, éspedig azért, mert a csimpánzoknál csak tíz-húsz másodpercet vesz igénybe.
A grafológia nem grafománia
1974-ben érettségiztünk egy vidéki kisvárosban, s az érettségi írásbeli része előtt az akkori irodalom-nyelvtan tanárnőnk nagy eligazítást tartott, hogy az érettségi dolgozatnak milyen formai jegyeknek kell megfelelnie. Külön kiemelte a margó fontosságát, s aztán párpercig csak erről beszélt. Takács Margit diáktársunk buzgóságát látva Magyar Pista megjegyezte:” Majd szólunk Margónak, hogy húzza meg magát.” Rézgróf, amikor ehhez a részhez ért, mindig felvihogott.
Ez persze még az átkosban történt, ahol a grafológia, tehát kézíráselemzése titkos és tiltott tudomány volt egyaránt. A II. világháború előtt nyomott régi példányok jártak kézről kézre, Magyarországon egyetlen ember volt hivatalosan grafológus: Csütörtök Csaba. Ma pedig már egy vidéki általános iskola személyzetise is kézzel írott önéletrajzot vár( a rezgő kezű alkoholisták legnagyobb bánatára.) Ma pedig három éves képzésben, főiskolai szinten oktatják.
Abban a vidéki városban, az általános iskolában, tanított egy idős rajztanár, aki bejárt a helyi múzeumba, vizsgálta a római kori cserepek feliratait. Bajusz volt a csúfneve, de nem szerethette igazán. Egyszer merő rakoncátlanságból a szertárában felírtuk néhányan, egymástól függetlenül az ott talált cserepekre a nevét: Bajusz. Kérdezte tőlünk, hogy ki volt, de nem feleltünk. Aztán behívott mindannyiunkat a szertárba, mindegyikünk kapott két óriási pofont.
Innentől ismerem első kézből a grafológiát, mondta Rézgróf és lehajtotta a fejét.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése